Tudósítónk jegyzete
Washington, február 4.
Lehet, hogy mire ezek a sorok napvilágot látnak, a kérdés egy része már el is dőlt: a kairói tüntetők a „távozás napjának” nevezték el a pénteket, reményt és „bíztatást” nyújtva Hoszni Mubarak lemondásához.
Kormányellenes tüntetők a kairói Tahrír téren Mubarak elnök képével
A nap mottója persze még az előtt merült fel, hogy a rezsim szerdán és csütörtökön, meglehetősen alattomos módszerekkel, erőszakot próbált volna szítani. Mint emlékezetes, először civilbe bújtatott bérencek tevegeltek, lovagoltak át a tömegen, hosszú ostorokkal osztogatva a „demokráciát”. Minthogy ez sem vezetett eredményre, hanem csak még nagyobb felháborodást okozott helyben és világszerte, csütörtökön már inkább a külföldi újságírókat vették célba a rezsim emberei. Egyesek ebből arra következtettek, hogy péntekre Mubaraknak is tervei vannak – de nem a távozásra gondol.
A tüntetők és a világ, valamint az amerikai politikai színtér egy része is elégedetlen azzal, ahogyan Washington kezeli az egyiptomi történéseket: Miért nem szólította fel nyíltan távozásra Mubarakot az amerikai elnök!? – kérdezik sokan. Miért támaszkodik az USA még mindig autokratikus rezsimekre a Közel-Keleten, miközben két országban is lassan tízéves háborút folytat más ellenséggel szemben?
A kérdés jogos, de nem elégséges. Azt is érdemes megvizsgálni, hogy minek mi lehet a következménye – és akkor már egészen más eredményre juthatunk, mint a puszta elégedetlenség. Az egyértelmű, hogy az izraeli–arab háborúk után a Camp David-i egyezségen alapuló békeszerződés volt a legfontosabb, és azt 1979-ben kizárólag egy Egyiptom-féle stabil országgal lehetett tető alá hozni. A legnépesebb arab ország fővárosa, Kairó, századok óta az arab világ központjának számít, nem volt tehát értelmetlen azt hinni, hogy az ottani folyamatok szerencsés hatással lesznek a többi arab társadalomra. Hogy nem így alakult, az már egy más történet része.
Az amerikai diplomácia ezekben a „forradalmi” napokban is teljes gőzzel működik – még ha ez nem is látszik a felszínen. Washington és, mondhatnánk, az egész világ, legfontosabb érdeke, hogy ne váljon kezelhetetlenné – pontosabban: még kezelhetetlenebbé! – az arab világ. Ez még akár egy kis demokrácia-csorbulást is megér. Képzeljük csak el, mi történne a válságból kifelé sántikáló világgazdasággal, ha hirtelen elzáródnának az olajkutak vagy az olajutak!
Akármennyire zavaró is, Mubarakra még szükség van egy rövid ideig ahhoz, hogy az egyiptomi válság erőszakmentesen és alkotmányosan záruljon le. Most tiltakozhat valaki, hogy egy egyiptomi stílusú antidemokratikus alkotmányt miért olyan fontos „alkotmányosan” megváltoztatni, de ez demagóg gondolat. Talán bizony jobb lenne, ha valaki – és még csak nem is látszik, ki lenne az a kairói utcáról! – előállna egy gyönyörű demokratikus alkotmánytervezettel, amit a tüntetők utcaköveinek vagy a hadsereg szuronyainak az erejével diadalmasan beszállítana a parlamentbe!? Nos, szinte garantált, hogy akadnának olyanok, akik még erősebb fegyverekkel próbálnák kituszkolni azt onnan.
Ennél sokkal biztonságosabb útnak látszik – ha az egyiptomi társadalom különböző gócpontjai elég erősek ehhez –, hogy alkotmányos úton érjenek el egy demokratikusabb állapotot. Tarek Maszud harvardi politológiaprofesszor szerint ezt a következő körülmények határozzák meg: ha Mubarak most lemond és átadja a helyét egy ideiglenes alelnöknek, az nem oszlathatja fel a parlamentet, mert ilyen joggal csak választott elnök (Mubarak, még csalások árán is, ilyen helyzetben van) rendelkezik. Még nagyobb gondot jelentene ez a „szimpla” megoldás oly módon, hogy a politikai harcot szerkezeti alapok nélkül engedné át – nem az utcának, hanem a legerősebb szervezeteknek; ebben a pillanatban ugyanis ilyennek csak a Muszlim Testvériség számít. Ezért kellene tehát magának Mubaraknak feloszlatnia a parlamentet, kiírnia a választásokat, és csak utána lemondania. Az új parlament már hozhatna új alkotmányt, lehetővé tehetné a legitim és széles körű politikai szervezkedést, miközben a hadsereg, az évi másfél milliárd dolláros (Camp Davidért kapott) amerikai segély folytatásában bízva, biztosítaná a stabilitást és ugyanakkor tartózkodna a politikába való beavatkozástól.
Akármilyen is az alkotmány, annak erőszakos megváltoztatása csak újabb erőszakot szül egy olyan világban, ahol az indulatok sokkal erősebbek, mint a demokratikus hagyományok.
