Ha vidékeinken létezne fogadóiroda, ahol a politikai döntések kimenetelére lehetne tippelni, most bárki kockázat nélkül feltehetné összes vagyonát arra, hogy az Európai Unió azon döntésével, hogy (július 1-jétől) beszünteti az iráni kőolaj és kőolajszármazékok importját nem ér el egyebet, mint még egy bombagólt lő... saját kapujába.
Az EU közel-kelet-politikájában már eddig is nagyítóval kellett keresni az olyan húzásokat, amelyek nem egyértelműen károsak és kontraproduktívak. E hétfőn hozott, késleltetett olajembargóról azonban szabad szemmel is megállapítható: gazdaságpolitikailag rendkívül ostoba döntés. Hovatovább a szolgalelkűség bizonyítéka, hiszen idegen érdekek mentén hoztak olyan döntést, amely saját polgáraiknak okoz károkat.
De menjünk sorjában!
Az uniós tagállamok külügyminisztereinek határozata értelmében a huszonhetek július 1-jéig késleltetett olajembargót vezetnek be Irán ellen, a teheráni központi bankot pedig szankció alá helyezik, hogy a rezsim ne tudja finanszírozni nukleáris programját. Az intézkedés értelmében azonnali tilalmat mondanak ki iráni nyersolaj és olajtermékek importjáról szóló új szerződések megkötésére. Az érvényben levő szerződéseket azonban csak bő öt hónapos, július 1-jéig tartó átmeneti időszak beiktatásával mondják fel, addig az érvényben levő szerződések alapján folyik a kereskedés. Május 1-je előtt még felülvizsgálják a helyzetet, azt mérlegelendő, hogy továbbra is indokolt-e július 1-jén életbe léptetni a teljes embargót. A szankció-szigorítástól azt várják, ismét tárgyalóasztalhoz kényszeríti majd az iráni vezetőséget, hogy (el)vitatott atomprogramját diplomáciai eszközökkel lehessen megoldani.
A döntés geostratégiai és politikai síkon valójában nem más, mint a Teheránra folytonos nyomást gyakorló Egyesült Államok és Izrael mögötti felsorakozás. Szépséghibája, hogy az Egyesült Államok Irán elleni gazdasági háborúja gyakorlatilag az 1979-es energetikai válság óta tart, amikor Washington megtiltotta vállalatainak az iráni olajbehozatalt, így az USA-nak az embargó-szigorítással és a nyomásnövelés melletti lobbizással nincs mit veszítenie. Az EU ellenben napi 600 ezer hordó nyersolajat importál Iránból...
Mivel a perzsa állam kőolajexportjának 18 százaléka az uniós országokba irányul, brüsszeli elképzelések szerint az embargó Teheránnak tekintélyes bevételkiesést okoz majd (Irán bevételének 80 százaléka az olajkivitelből származik), ami Mahmúd Ahmadinezsádnak és társaságának komoly főfájást hivatott okozni, még hatalmát is megingatja, minimum arra ösztökéli, hogy újra átgondolja atompolitikáját.
A Mórickás elképzelésekkel felvértezett uniós külügyminiszterek úgy látszik nem számoltak azzal, hogy a kieső iráni olajmennyiség főképpen a hitelválsággal leginkább sújtott tagállamainak nyakába köt újabb malomkövet, hiszen Görögország olajszükségleteinek harmadát vásárolja Irántól, Olaszország és Spanyolország pedig több mint 10 százalékát. Ha a kieső iráni olajmennyiséget Szaúd-Arábia – ígérete szerint – pótolja is, az legfeljebb a hiány elkerülését szavatolhatja, az üzemanyagáraknak azonban újabb szárnyakat ad. Korántsem véletlen, hogy az olajembargós döntés kompromisszum eredményeként született, ugyanis Párizs azonnali teljes olajszállítási tilalmat akart, Görögország azonban egy évnél is hosszabb kivárási időt szeretett volna kikötni. (Nem mellékesen Görögországban jelenleg 1,634 euró a benzin literje, Belgium után (1,653) a legdrágább a kontinensen.)
Az sem váratlan és meglepő, hogy afféle válaszlépésként már most vasárnap az iráni parlament elé viszik azt a határozattervezetet, amelynek elfogadása esetén még az uniós határidő előtt elzárhatnák a csapokat az Európába irányuló kivitelt illetően. Ez is jelzi, hogy Teherán kicsit sincs „meglőve” a kilátásba helyezett embargó miatt. És ez nem csupán politikai szópufogtatás, izom-mutogatás, hiszen az iráni olaj legnagyobb keleti-ázsiai vásárlóinak esze ágában sincs csatlakozni az USA–EU–Izrael tengelyhez. Márpedig Kína az iráni olaj 20 százalékát vásárolja.
Jééé, eddig azt hittük, hogy nincs is Télapó meg jóságos tündér!?! – ámultak szerintem Pekingben, amikor értesültek az uniós döntésről, hiszen ez gyakorlatilag Kína malmára hajtja a vizet (mármint tartályhajóiba az olajat), az ázsiai ország olajigénye ugyanis már most akkora, hogy egymaga is kényelmesen átveheti az iráni többletet. Ha hirtelenében mégis sok volna számára az egész EU-s 18 százalék, itt van még India is, amely jelenleg szükségleteinek 13 százalékát fedezi Iránból, továbbá Japán (14%) és Dél-Korea (10%) – hogy csak a jelentősebbeket említsük. Iránnak tehát nem lesz nehéz vásárlót találnia, ellenben Európa könnyen hoppon maradhat.
A tavaly február végén Líbia ellen foganatosított – az empátia és a humanitárius okok selyempapírjába csomagolt – szankciók, majd a NATO-gépekkel végrehajtott „felszabadítás” egyik következményeként az észak-afrikai ország ma a polgárháború küszöbén áll, így ismét erősen kérdésessé válhat az onnan érkező olaj-utánpótlás. Ha az EU most lemondja az iráni rendeléseket is (azaz ezt megelőzve Teherán teszi meg), még jobban beszűkíti saját mozgásterét – szabályosan elvágja maga alatt a fát.
