Előfordulnak olykor csodával határos esetek, így teljességgel nem zárható ki, hogy az ukrán elnökválasztás vasárnapi második fordulójában eldől, hogy Julija Timosenkót, a jelenlegi, vagy Viktor Janukovicsot, a volt kormányfőt nevezhetik-e ki az egykori szovjet tagköztársaság ötödik elnökének, de erre egyetlen, magát picit is komolynak tartó politikai elemző se merne fogadni.
Nem kétséges, hogy az elnökválasztás második fordulóját a tervek szerint vasárnap lebonyolítják, és az sem, hogy a voksoláson az egyik jelölt – már pusztán a valószínűségszámítás síkján is – valamivel több szavazatot kap majd a másiknál, az viszont a lourdes-i Mária-jelenésekkel lenne egyenértékű, ha ezzel valóban pont kerülne az ukrán hatalmi harc ezen felvonására.
Hatványozottan érvényes ez arra az esetre, ha kicsi lesz a különbség, de az sem szól ellene, ha éppenséggel nagy. Mérget vehetünk ugyanis rá, hogy a vesztes mindkét esetben hamisítást, csalást fog emlegetni... attól függetlenül, hogy maga is csalt, vagy minimum próbált... mint a közelmúltban már volt rá példa. A kampány során – különösen az első forduló óta – az „amaz csalni akar”-ból már bőven kaptunk ízelítőt. Mi több, csütörtökön Timosenko már a jövő hétre várható forgatókönyvet is vázolta, mondván; ha Janukovics csal, olyan ellenállással, olyan tüntetésekkel találja magát szemben, amilyet a 2004-es narancsos forradalomkor sem pipált. „Dekódolva” ez annyit jelent, hogy ha Janukovics több szavazatot kap – ami ugye Timosenko szerint csakis csalás révén történhet –, akkor jön az öt évvel ezelőtti forradalom repríze.
Márpedig a papírforma és a statisztika egyértelműen Janukovics győzelmét vetíti előre, hiszen a három héttel ezelőtti első fordulóban a szavazatok 35,3 százalékát gyűjtötte be, Timosenko pedig 25 százalékon zárt. Ez a tíz százalékos különbség valamennyi szakértő szerint behozhatatlan előny... Julija azonban – mint jelezte – nem ismeri a vereség fogalmát.
Az 59 éves Viktor Janukovics nyugati szemüvegen át nézve a keletet (tehát a múltat) testesíti meg; pártja (a Régiók Pártja) a kommunista választók túlnyomó részét és az orosz ajkú lakosság jelentős hányadát tömöríti. Acélfegyelmű szavazóbázisa van és – Timosenkóhoz hasonlóan – ő is befolyásos oligarchák (olvasd: kétes múltú és jelenű „üzletemberek”) támogatását élvezi. Szerinte Ukrajna túl nagy árat fizetett a narancsos forradalmárok demokráciájáért, vissza kell térni a törvény és a rend uralmához, meg kell találni az egyensúlyt a Brüsszellel és Moszkvával ápolt viszonyban. A 2004-es választási csalás mellett előéletét is szemére vetik; fiatal korában ugyanis kétszer is ült. Mint azonban alább látjuk majd, ez a jelen kínálatban szinte elengedhetetlen követelmény.
Az 1960. november 27-én Dnyepropetrovszkban született Julija Vlagyimirovna Grigjan (Timosenkóvá első férje, Alekszandr Timosenko után lett... és maradt) orosz nyelvű környezetben nevelkedett, és csak 2000-ben tanult meg ukránul. Jellemző módon ezt nem tartja zavaró körülménynek, hogy az „ukránosítás” mellett kardoskodók egyik fő szószólója legyen, akik ellenzik, hogy az orosz nyelv hivatalos státust kapjon.
Julija, a helyezkedés nagymestere, fényes jövőt ígér a szegényeknek, olcsó tömegközlekedést a városiaknak, piaci reformokat és öt éven belüli EU-csatlakozást (jóllehet öt éven belül Brüsszel ennek még csak elméleti esélyét sem szándékozza taglalni), sőt egyenesen a világválság egyetemes leküzdését. „Mi, ukránok nemcsak a magunk problémáit fogjuk megoldani – harsogta nemrég egy szakszervezeti üdülőben tartott lelkes beszéde során –, hanem az egész világnak példát statuálunk, hogyan kell megbirkózni a válsággal.”
Nemes feladat, de a válságot példamutatóan leküzdeni elég nehéz lesz üresen kongó állami kincstárral (az ukrán GDP tavaly 15 százalékkal csökkent), meg úgy, hogy az orosz gázszámlákra valót is csak nyugati hitelekből tudják összekapargatni. A Nemzetközi Valutaalap (IMF) nemrég függesztette fel a 16,4 milliárd dolláros készenléti hitel részletének kifizetését, miután a költségvetési kiadások visszafogására tett ígéret csak ígéret maradt. Miként a narancsos forradalom alatt és azóta tett összes ígért csak ígéret maradt.
Az ukrán La Pasionaria, a Forradalom Hercegnője, A Narancsos Evita, az Új Diana, az ukrán Orleans-i Szűz – ahogyan a nemzetközi sajtó Juliját becézgeti (egyes kijeviek szerint viszont csupán Elena Ceausescu ukrán kiadásban) magánéletében persze nem szűkölködik anyagiakban. Több százmillió dollárra becsült vagyonára még politikai pályafutása előtt tett szert, amikor – minden idők egyik legkorruptabb ukrán politikusa, Pavlo Lazarenko exkormányfő segedelmével – férje cége szerezte meg az energia- és nyersanyag-gazdálkodás kulcspozícióit. Egyik gyakori becenevét, a Gázhercegnőt éppen annak folyományaként kapta, hogy politikai pályafutását a korábbi gázügyletekből szerzett tőkéből kovácsolta.
Nem egész mellékesen: Lazarenkót 2006 augusztusában az Egyesült Államokban (ahol 2000-ben politikai menedékjogot kérve letelepedett volna) pénzmosásért, csalásért, sikkasztásért, lopásért stb. 9 évi börtönbüntetésre és 10 millió dolláros pénzbírságra ítélték... ami az általa lenyúlt 200 millióhoz mérten csekélység. Alakszandr Timosenko évek óta önkéntes emigrációban van, és apja – Julija apósa – is megtapasztalta már a börtöncellák belvilágát.
Sikkasztás és okirathamisítás miatt maga Julija is volt többször előzetesben, mi több 2004-ben az orosz katonai ügyészség is vádat emelt ellene, és nemzetközi elfogatóparancsot adott ki, mert a 2000-ben indított vizsgálat szerint a '90-es évek derekán sikkasztási céllal megvesztegette az orosz véderőminisztérium több magas rangú tisztségviselőjét. Ekkor azonban kitört a narancsos forradalom, amelynek barikádjain volt Julijának sürgős dolga... így szép csendben szőnyeg alá söpörték a szennyest. Tavaly decemberben Putyin miniszterelnöknek kijáró tiszteletadással fogadta a Kremlben, mintha mi sem történt volna.
