Léphaft Pál
Tudósítónk jegyzete
Washington, február 13.
Barack Obama csütörtökön visszatért Illinois államba, hogy ott ünnepelje Abraham Lincoln születésének 200. évfordulóját. Két évvel ezelőtt innen indult el ő maga is Fehér Ház-hódító útjára.
A születésnapi sártorta viszont Washingtonban csapódott be.
Nem tudom, ismerős-e ez a kifejezés a magyar ínyenceknek: amerikai szokás, hogy ha valakit meg akarnak viccelni születésnapján, akkor egy (jó bácskai) csernozjomnak kinéző csokoládés piskótával lepik meg – amely tele van gumicukor-gilisztákkal, a tetejébe pedig szivacsos művirágokat ültetnek.
Obama nemrég jelölte a kereskedelmi tárca élére Judd Gregg New Hampshire-i konzervatív szenátort, aki a harmadik republikánus lett volna a demokrata elnök kabinetjében. (Eddig Clinton tartotta a rekordot két ellenzéki bársonyszékkel.) Ez is azt volt hivatott jelezni, hogy az új elnök nagyon is komolyan gondolja a kétpárti együttműködést, és bátran nyújtja kezét a másik párt felé. Még akkor is, ha az államfő rendkívüli, zárt ajtós meghívásai ellenére az ellenzék mind a kétszázvalahány törvényhozója – három szenátor kivételével – hűséges pártmunkás módjára leszavazta a gazdaságserkentő csomagot. (Gregg, a jelölt, elkerülte a szavazást, nyilván, hogy ne kelljen színt vallania.)
A kéznyújtásból azonban lassan a „másik orca” odanyújtása lesz a szokatlanul korai ellenzéki pofonok nyomán. Miközben Obama Lincolnt ünnepelte az illinois-i Springfieldben, Gregg szenátor a szövetségi fővárosban bejelentette, hogy „meggondolta magát”, rájött, hogy sokéves önálló döntéshozatal után „képtelen lenne a csapatmunkára”, valamint hogy alapvető filozófiai különbségek merültek fel közte és a Fehér Ház között, és visszavonta miniszteri jelölését.
A majdnem-miniszter úr vajon nem figyelt oda, miket mondott az elnökjelölt két éven át? Honnan a nagy meglepetés, amikor csak néhány nappal ezelőtt ragyogott Obama és Joe Biden alelnök között a jelöltetése közzétételén, miután ő maga ajánlkozott a posztra?!
Obama első három hete alatt ez már a harmadik kiesés a magas szintű kinevezések között, ráadásul a második a kereskedelmi tárca élén. Mint emlékezetes, december közepén Obama egyik korai támogatója, Bill Richardson új-mexikói kormányzó lépett vissza ugyanerről a jelöltségről egy korrupciós ügyben folyó vizsgálat miatt.
Az ember azt mondhatná, hogy lám-lám, a beiktatásig gyorsan és szinte zökkenőmentesen működő, éppen ebben legtöbbet dicsért átmeneti csapatra is rájár a rúd, ők is csak emberek, megszűnt a varázs, mihelyt hatalom került a kezükbe, hibát hibára halmoznak.
Csakhogy a nagy kép egész másról árulkodik.
A katasztrofális Bush-évek miatt minden vezető kormányágazatot és posztot elveszítő Republikánus Párt megpróbál mindenbe belekapaszkodni, hogy a demokrata gőzhengert megállítsa. Inkább munkanélküliségre és kilátástalanságra kárhoztatná a kiskeresetű amerikaiak tízmillióit, mintsem hogy – akár befogott orral, de – együttműködjön azokkal, akiket a konzervatív deregulációmánia kudarcából fakadó gazdasági válság megoldására választott a nemzet.
Azok, akik polarizációra panaszkodtak és pártossággal vádolták a Clinton-érát meg az azt folytatni próbáló Hillaryt, most nem képesek egy százaléknál több szavazatot adni egy kényszerűségből fakadó mentőcsomagra.
De még tovább is mehetnénk: a belső pártdiktatúra hangjait vélik egyesek felfedezni Gregg visszalépésében: nem az zavarta őt, hogy Obama mit mond – hiszen akkor el sem vállalta volna az eredeti felkérést –, hanem az, hogy saját elvtársai hogyan reagáltak a „dezertőr”-magatartásra: „Aki nem velünk, az ellenünk” – hirdette meg, hírhedt elődök nyomán, már George Bush is. Most pedig a társadalmi tekintélyét gyorsan veszítő Republikánus Párt próbálja megzabolázni azokat a tagjait, akik inkább a megoldás keresését, nem a pártfegyelmet tartják akár csak egy pillanatra is fontosabbnak.
Arról nem is beszélve, hogy Gregg miniszterré avatása azt jelentette volna, hogy New Hampshire állam következő szenátora is demokrata lehet, ami 60 fős, obstrukcióbiztos többséget ajándékozott volna a demokratáknak. Vezető kommentátorok szerint ez már Obama-ellenes háborúnak is számít, hiszen ilyen korán még soha nem próbáltak aláásni egy új elnököt egyik oldalról sem. Legutóbb a demokraták például legalább három évig beálltak a sorba George Bush hatalomra kerülése után, annak ellenére, hogy az előző baloldali kormányzat idején Hillary egészségbiztosítási tervének meghiúsítása végett a jobboldal már a negyedik hónapban százmilliónál többet használt fel az első Clinton-sikerek megakadályozására.
Úgy látszik, „szocialista” módszereket csak egy jobboldali kormány (pl. Bush) alkalmazhat Amerikában, ha a bankoknak adományozza az adófizetők pénzét. Az viszont már szentségtörőnek minősül, ha egy baloldali elnök munkahelyeket akar teremteni ugyanabból a forrásból.
Obama most azt mondja, mindennek ellenére továbbra is kinyújtott kézzel közelít az ellenzék felé.
De azért a másik orcájára is vigyáznia kellene.
