Számos katona halt úgy „hősi” halált, hogy egyetlen golyó, még csak egy tűszúrás sem érte, olykor még csak azzal sem lehetett tisztában, hogy saját seregének tábornokai parancsára áldozzák fel a „magasztos nemzeti célok” oltárán.
Afféle bemelegítőként abba az összvilági mizériába sem árt belegondolni, hogy valakik parancsára valakiket kivezényelnek valahová, és azt mondják, lőni kell, mert amott az ellenség (kiket szintúgy ezzel a dumával „etettek be”), aztán a két tábor szófogadóan lövi egymást. Egyeseket széttép a gránát, másokat golyó terít le... a hozzátartozók megkapják a minisztérium csöpögős otrombaságoktól hemzsegő értesítését, mely szerint X. Y. (fiú, apa) a haza, a szabadság, a demokrácia bla-bla-bla... védelmezése közben „hősi” halált halt, ezért a dicső nemzet örökké büszke lesz rá, meg minden. Lehet, hogy a halálokokat nem lehet és nem is kell gradálni, de az ilyennél aligha van értelmetlenebb és megalázóbb végzet. Még hogy hősi halál, nemzeti érdek, hazafiasság! Ugyan, ugyan!...
Sajna az emberi társadalom szégyenteljes és szerencsétlen történelmében épp ebből van a legnagyobb többlet. A nemzettudat, hazaszeretet, szabadságvágy, demokráciavédés stb. címeres leple alá rejtett förtelmes hazugságok sokadalmából. A mese mindenkor csak érdekről, érdekütközésről szól, legjobb esetben a mindenkori elnökök, vezérek, parancsnokok tehetetlenségéről, butaságáról, ügyefogyottságáról, hogy valamilyen vitás kérdésben kompromisszumot, közös nevezőt találjanak. És nem utolsósorban gyávaságukról is, mert – ha már végképp lehetetlennek találják a megegyezést – rangjukhoz méltó, vitézi büszkeséggel személyesen állhatnának ki egy párbajra, dőljön el ott, kit illet meg az igazság, ne kelljen ezreknek bután „hősi halált” halni... hogy aztán a vezérek visszaülhessenek a tárgyalóasztalhoz.
Sorry, alapszándékomon felül sikeredett aránytalanul hosszúra ez a fenti „morgás”. Kikívánkozott egy friss és több, régóta szunnyadó eset okán (is). A „lavináért” felelős frissről már beszámoltunk egy nyúlfarknyi hírben a hét derekán. Dióhéjban: egy bizalmas katonai jelentésből kiderült, hogy a francia hadsereg saját katonáit használta kísérleti egérként, amikor atomkísérletei során azokat szándékosan sugárzásnak tette ki. A hadsereg megindoklása szerint azért, mert (most tessék kapaszkodni) „a modern harcoló katona lelki felkészítéséhez igyekezett szükséges információkat szerezni”. Valójában azért, hogy megfigyelje, a becsapódási pontot 300 méterre megközelítő 300 közlegény vajon azonnal ottmarad, vagy csak később hullik el.
Szemlélt esetben egy – a Szaharában 1961 áprilisában végzett – atomrobbantásról volt szó, de lehetett volna arról a 210 atomrobbantásról is, amelyeket 1966 és 1996 közt végeztek el a Mururoa és a Fangataufa korallzátonyon, és amelyekből kifolyólag több ezer még élő veterán próbálja hasztalan kicsikarni legalább annak elismerését, hogy a robbantások során kapott sugárfertőzés miatt betegedtek meg. Az már csak afféle járulékos kár, hogy ennek az idióta „játéknak” korántsem csak francia katonák látták kárát.
A többi hidegháborús nagymenő természetesen szintén számos hasonló „tudományos” kísérletet hajtott végre. Az Egyesült Államok hozzávetőlegesen 60 ezer katonáján tesztelt vegyi anyagokat: elsősorban mustárgázt és lewisitet; és az 1950-es évektől kezdve legalább 2200 embert tettek ki különféle biológiai hatóanyagoknak is. 1951 és 1969 között a Dugway Proving Ground (Utah állam) volt a különféle vegyi és biológiai anyagok tesztelési góca, de másutt is próbálkoztak. Így Robert McNamara, az akkori amerikai véderőminiszter „zseniális” ötlete nyomán 1966-ban az észak-ausztráliai Queensland trópusi őserdejében 200 ausztrál katonán tervezték kipróbálni a szarin jótékony hatásait. Ezt az ideggázpróbát végül mégsem ejtették meg, mert Harold Holt, az akkori ausztrál kormányfő nemet mondott... kockáztatva a szövetségessel való viszony megromlását.
A magas fokú titoktartás miatt a szovjet vegyi fegyverekkel való kísérletekről és az azokban „önkéntes alapon” részt vevőkről még ma is kevés információ látott napvilágot. A Szovjetunió felbomlása után Vil Mirzajanov vegyész több cikket publikált, melyek a vegyi fegyverekkel végzett törvénytelen és embertelen kísérletezésről szóltak. Egyenes eredményeként Mirzajanovot 1993-ban, 26 éves munkaviszony után elbocsátották, majd bebörtönözték. Egy évre rá amerikai nyomásra kiengedték.
A harci gázok fejlesztése terén legnagyobb hagyománnyal rendelkező britek (az 1916-ban alapított Porton Down a legrégibb vegyi fegyvereket kutató és gyártó intézet a világon) egyes kísérletei azonban a többieket is überelik. Az 1916 és 1989 között végzett „éles” kísérletek során hozzávetőlegesen 200 ezer brit katonát tettek ki vegyi fegyverek hatásának. A legtöbb kísérleti egér később elismerte, hogy kényszerítették őket a tesztben való részvételre, és ez legtöbbjük egészségét végleg tönkretette.
A cég egyik „legelmésebb” kísérletét az 1930–40-es években a Rawalpindi közelében levő katonai bázison hajtották végre. Indiai katonákon tesztelték a mustárgáz hatásait, azt szerették volna kideríteni, van-e különbség az indiai és a brit bőrre gyakorolt hatásában. A tesztekbe akkor mintegy 500 indiai „önkéntest” vontak be. Védőruha nélkül, egyetlen gázálarccal felszerelve zárták őket speciális gázkamrákba. A tesztalanyok természetesen kivétel nélkül súlyos égési sérüléseket szenvedtek, kórházba kerültek, és a felépülésük ellenére később számos súlyos kór végzett velük.
Ama rejtély „megfejtését”, hogy miért volt fontos bőrszín szerint tesztelni az yperitet, az olvasó fantáziájára bízom.
