Tudósítónktól
Washington, február 25.
Ha valaki netán azt hitte volna az elmúlt két hétben, hogy Barack Obama nem vállalja a közvetlen harcot a válságból kivezető módszerekért, akkor kedd este beláthatta tévedését. Az amerikai elnök eddigi legjobb kiadásában lépett fel a kongresszus két háza előtt olyan ambiciózus tervekkel, amelyek bőséges esztendőkben sem tűnnének kisszerűnek.
„Noha gazdaságunk meggyengült és önbizalmunk megroggyant – mondta az USA új és fiatal elnöke, – azt akarom, hogy ma este mindenki tudja: [A válságból] kilábalunk, [a gazdaságot] újjáépítjük, és az Amerikai Egyesült Államok minden korábbinál erősebben fog mindebből kikerülni.”
Minthogy ez hivatalosan nem volt „unióbeszéd”, Obamának nem kellett kimondania az íratlanul is kötelező értékelést, hogy ti. „az unió erős”. Ami kész szerencse, mert mindenki tisztában van vele, hogy az ebben a pillanatban nem felelne meg a valóságnak.
Az újonnan beiktatott elnök első törvényhozási beszéde formálisan nem számít az unió állapotáról szóló jelentésnek, ám ugyanolyan ceremóniával és odafigyeléssel kezeli mindenki – amit a jelenlegi gazdasági helyzet hatványozottan meg is követel. Az 52 perces beszédet 72-szer szakította félbe vastaps – többnyire mindkét oldalról, ám esetenként csak saját pártja részéről. Ebből 43 alkalommal lábra is pattantak a képviselők, a szenátorok, a legfelsőbb bíróság tagjai, a kabinettagok, a vezérkari főnökök és a karzaton ülő közönség.
Noha semmilyen látványos, új programról nem esett szó, az elnöki akciófelhívás mégis erőteljesnek és hatásosnak tűnt. A szónoki elemekkel csínján bánva, ám a legtekintélyesebb pulpitust mesterien kihasználva Obama egyértelműen azt a látszatot keltette, azt a reményt erősítette meg a teremben éppúgy, mint a képernyők előtt ülő elemzők és választók többsége körében, hogy tudja mit akar, és ereje meg bátorsága is van annak kiharcolásához.
Az államfő – annak ellenére, hogy 787 milliárd dolláros serkentőcsomagjára mindössze 3 ellenzéki törvényhozó szavazott – továbbra is a pártonfelüliség eszményét hirdette, ám attól sem riadt vissza, hogy egyértelműen rámutasson: kormányzata az elődöktől örökölte a lehetetlen állapotokat és a billiódolláros nagyságrendű költségvetési hiányt.
Obama megígérte, hogy első mandátumának utolsó évére felére csökkenti a deficitet. Ez már önmagában véve is nagy feladat, ám az elnök emellett még egész sor rendkívüli reformot is meg kíván valósítani. Három nagy területet jelölt ki: az iskolarendszert, az egészségbiztosítást és az energiaellátást. Az elsőt azért, hogy az amerikaiak új nemzedéke versenyképes maradjon egy felzárkózó világban, a másodikat – amelynek megoldásába eddig nem egy elnök bicskája beletört – azért, mert a gyorsan növekvő munkanélküliség rohamosan növeli az ellátással nem rendelkezők szerencsétlen táborát, ami hosszú távon még elviselhetetlenebb állami kiadásokhoz vezetne. A harmadikat pedig azért, mert szerinte az az egyik fő forrása az ország gazdasági bajainak. Obama olyan törvényt követel, amely a megengedettnél nagyobb légszennyezés okozóinak megbírságolásából évi 15 milliárd dollárt ruházna be az alternatív energiahordozók kifejlesztésébe.
A mégoly vakmerő vállalkozások ellenére az elnök kategorikusan kijelentette, hogy senkinek nem növelik az adóját, aki családjával együtt évi negyed millió dollárnál kevesebbet keres. Viszont növelni fogja a leggazdagabb 2 százalék, valamint a munkahelyeket külföldre kihelyező vállalatok adóját. Obama ezzel eleve elvágta a szokásos jobboldali ellenvetések útját: a republikánus válasz Bobby Jindal, fiatal és feltörőben lévő, népszerű indiai származású louisianai kormányzó szájából szinte okafogyott szőrszálhasogatásnak tűnt.
Jindal féktelen költekezésnek nevezte a demokraták gazdaságserkentő csomagját, és azt állította, hogy „az amerikai nép mindenre képes”, ha nem veszik el tőle az adókat és a kezdeményezés lehetőségét. A következő republikánus elnökjelöltnek is tartott Jindal ugyanakkor elismerte, hogy pártja elveszítette az iránytűt és megígérte, hogy visszatér konzervatív pénzpolitikai gyökereihez. New Orleans Katrina utáni újjáépítését hozta fel példaként, noha arra semmiképpen sem kerülhetett volna sor a szövetségi kormány majd 200 milliárd dolláros ráfordítása nélkül.
Obama viszont megmagyarázta, miért szükséges az állam nagyméretű beavatkozása. Ahhoz, hogy a válság ne tíz évig húzódjon, szerinte nem elég az adók és a kormánykiadások csökkentése, amit a jobboldal egyedüli üdvözítő megoldásnak tart.
A kedd esti beszéd a belpolitikai gondokról szólt, így Obama a nemzetközi kérdéseket csak minimálisan érintette. Megígérte, hogy Irakot „visszaadják az irakiaknak”, hogy a terroristáknak soha nem fog engedni, és hogy – a Bush-féle titkos börtönökre célozva – az Egyesült Államok „kivétel és mellébeszélés nélkül”, soha senkit nem fog kínozni. „Akkor vagyunk erősek, ha éljük is értékeinket” – mondta kampányígéretéhez híven.
A független és a baloldali elemzők szerint Franklin Delano Roosevelt 1933-as beiktatása óta nem hallottunk ilyen felelősségteljes, de előremutató válságkezelő elnöki programbeszédet. Nem is csoda, hiszen Obama éppen FDR híres „kandalló melletti rádiócsevegéseit” tanulmányozta a mostani alkalomra készülve. A jobboldali kommentátorok is legfeljebb csak azt tudják felróni, hogy fellépése lendületében korteshadjáratra hasonlított.
Csakhogy az elnök pontosan ezt akarta: közvetlenül a nemzethez szólni, ideológiai szűrők nélkül. És ebben sikerrel járt: a nézők 85 százaléka nyilatkozik úgy, hogy Obamát meghallgatva derűlátóbban tekint a jövőbe, mint a beszéd előtt. A kérdés most az, hogy a kidolgozásra váró részletek mennyit csorbulnak majd a politikai kötélhúzás során.
