A szerb külügy Kosovo-pátyolgatása kezd kicsit olyan lenni, mint az ausztrál bennszülött esete, aki abba őrült bele, hogy vett egy új bumerángot és el akarta hajítani a régit.
Sajna, ezzel együtt mi – a tragikomédia néma szemlélő-szenvedői – is kénytelen-kelletlen az aborigin szerepébe kényszerülünk; nem hajigálunk ugyan bumerángot, de az lépten-nyomon mégis visszarepül és puff, egyenesen a homlokunk közepén landol.
A bumeráng legutóbb szerdán Pestről röppent fel és csapódott be igen fájdalmasan. Már szinte hagyományosnak mondható, hogy ismét a témában élvadászkodó ifjú külügyminiszterünk hajította el nagy ívben. A szóban forgó azt találta mondani, hogy azok, akik a kosovói rendezés ügyét Szerbia uniós csatlakozásával akarják összekapcsolni, abból a téves feltételezésből indulnak ki, hogy a választásra kényszerített Szerbia az EU-t választaná, nem pedig Kosovót. Jeremić ezt szokásosan szerény, királyi többesben mondta a mostani és minden majdani kormány és parlament nevében. Hovatovább valamennyiünk nevében. A szerb diplomácia gondolatolvasóvá avanzsált, jövőbe látó élmanója tehát kérdés és válasz nélkül is meggyőződésesen tudja, hogy egy ilyen választási kényszerben mi egyként büszkén mutatnánk fügét a csúnya EU-nak, és örömkönnyes szemmel sietnénk le Ferizajig a nemzeti bölcsőt ringatni... Mindörökkön-örökké, ámen.
A sok egyéb mellett ebben az a leginkább zavaró, hogy homlokegyenest ellentétes az általa (is) képviselt kormánypolitikával, amely – a verebek is jó tudják – fő stratégiai célkitűzésként épp az uniós csatlakozást jelölte ki. Na már most vagy ez a proklamált cél hamis (propagandacélokat szolgáló szemellenző csupán), vagy közvetve az derült ki, hogy két pej lovat egy fenékkel egyszerre képtelenség megülni, azaz a fő stratégiai célkitűzést nem lehet párhuzamosan megvalósítani a másikkal (területi integritás megőrzése)... ha pedig nem lehet, úgy automatikusan a második a fontosabb?!?
A Koštunica vezette zombik jellemző módon azonnal tapsikolva fogadták Jeremić eme megnyilvánulását, hiszen saját nemzetmentő programjuk elemeit ismerték fel benne, az LDP ellenben amondó volt, hogy a külügyminiszter egyenesen az ország uniós integrációját ássa alá, hiszen pont akkor élezi ki feleslegesen a helyzetet, amikor az uniós minisztertanács küszöbönálló értekezletén napirendre tűzhetnék a csatlakozási kérelmünk megvitatását is. Emellett belsíkon is káros, azt sugallja ugyanis, hogy Szerbia nyugodtan folytathatja a múltbeli gyakorlatot anélkül (és ahelyett), hogy szembesülne abból eredő felelősségével.
A szorgos enfant terrible valójában Bernard Kouchnernek üzent (via Budapest), a francia külügyminiszter volt ugyanis a sorban a legutóbbi, aki (a hét elejei belgrádi vizitje során) nyomatékosította az összekötő csoportként emlegetett nagy kvintett (Egyesült Államok, Nagy-Britannia, Franciaország, Németország és Olaszország) azon nézetét, hogy Kosovót nem kell elismerni, de – a mindennapok gondjait megoldva – Prištinát partnerként kell kezelni. Belgrád erre továbbra sem hajlandó. Prištinával kizárólag a státusról lenne hajlandó a közvetlen párbeszédre, Priština persze épp ezt az egyet tartja kizártnak. Patt.
A szerb csúcsvezetést most különösképpen az aggasztja, hogy frissiben többen tudtára adták (Kouchner is), ellenzik azt a tervét, hogy új ENSZ-közgyűlési határozat elfogadását kezdeményezze azt követően, hogy a Nemzetközi Bíróság (ICJ) kimondja állásfoglalását Kosovo függetlenségének jogszerűségét illetően. A világszervezet közgyűlésében egyszerű többséggel el lehetne fogadtatni egy határozatot (Jeremić ennek érdekében lobbizta körbe fél Afrikát, valamint több ázsiai és latin-amerikai országot), de gyakorlati síkon ugyanúgy üres szópufogtatás szintjén maradna, mint az ICJ – legkorábban őszre várható – döntése, mely (ismételjük meg hatvanhatezredszer is) senkit semmire sem kötelező véleményezés csupán.
Belgrád ebből adódóan azt is tudja, teljesen irreális azt remélnie, hogy azok az államok (65), amelyek elismerték Kosovót, az ICJ-véleményezés vagy ENSZ-határozat folytán visszavonják ezeket az elismeréseket. És annak is világosnak kellene lennie, hogy az EU-ba Szerbia mindeddig nem léphet be, amíg – több egyéb feltétel teljesítése mellett – szomszédaival nem rendezte nézeteltéréseit, azaz kivétel nélkül hajlandóságot nem mutat a velük való együttműködésre.
A csapatfelállás (és a cserepad) névsorát átfutva sajna a Godot-ra várás időszaka nem lesz sem rövid, sem fájdalommentes. Másképpen fogalmazva: fényes kilátásaink vannak a helyben topogás meddő éveire. Hogy meddig?!? Hát ezt bizony csak a jós Jeremić tudhatná... Mindenképpen legalább addig, amíg a mindenkori választások megnyeréséhez a Kosovo-csiholás elengedhetetlen feltételnek találtatik.
