Munkatársunk jegyzete
Washington, március 2.
Ha a magyar hírfogyasztó émelyeg a pesti politikai kultúra szakadékába tekintve, akkor a legjobb orvosság talán Amerikára pillantani: errefelé jelenleg az elv-társak sem szívlelik és kímélik egymást, nemhogy a szemben álló táborok képviselői.
Négy évvel ezelőtt a demokraták között dúlt ádáz harc a párton belüli elnökjelölésért, most a republikánusokon van a sor. Az idén még ádázabbra sikeredik a belharc, ráadásul nem két egyformán talpraesett és esélyes jelölt vetekszik a szélsőségesen konzervatív szavazatokért, hanem négy olyan politikus, akik közül egyiktől sem hallottunk eddig pár épkézláb gondolatnál többet.
A tévépárbajozó előválasztási karaván hullámvasút-hatásáról már eleget beszéltünk: hol lenn, hol fenn a kerék – no meg az egyes államférfiak feje, sőt a hallgatóság álla. A héten éppen az egyik legkevésbé esélyes meg tehetséges önjelölt volt a főszereplő, aki – tévéreklámba emelt festékpuskás támadások hárításával – majdnem legyőzte a szintén majdnem mindenkori éllovast annak szülőhelyén. Mitt Romney végül mégiscsak nyerni tudott Michiganben: ott, ahol felnőtt, iskolába járt – és ahol „a fák pontosan olyan magasak, amilyennek lenniük kell”.
Itt akár be is fejezhetnénk az elmélkedést, hiszen ez az utóbbi mondat – ami nem egyszer, hanem legalább kétszer hangzott el nyilvánosan Michigan nagy fiának szájából – önmagában eleget mond az egész kampány minőségéről. Mert ugye, ha a legsikeresebb jelölt ezen a szinten beszél, akkor mit várjon a szavazópolgár a többitől!? Ha ugyanis az idén pontosan megfelelnek a fák a mércének, akkor az előző választások alkalmával még nem feleltek meg, sőt legközelebb már újra nem fognak. És akkor mit(t) fog majd Mitt Romney megint kigondolni, hogy ne hagyja saját tekintélyét tovább rom(la)ni!?
A negyedmilliárdos vagyonnal induló jelölt másik nagy baja: mindenáron hivalkodni hajlana gazdagságával, de tudja, hogy azt nem illik. Ebből a tudathasadásos állapotból olyan magvas ostobaságok kerekednek, mint februári aranyköpése, hogy őt bizony „a szegények nem érdeklik”, vagy az, amikor a detroiti autómunkásoknak udvarolva azt találta mondani, hogy ő is egy (ott gyártott) Mustangot meg egy Chevy félteherautót vezet, felesége pedig, „Cad..., tulajdonképpen két Cadillacet”. Nem az a baj, hogy nem tudtuk meg, vajon külön-külön, vagy egyszerre, hanem az, hogy aki a mai gazdasági helyzetben szavazatokat gyűjt, annak aligha kellene fejenként két gépkocsival kérkednie, amelyek ráadásul a legtöbbet fogyasztanak. Persze éppen ezért tudja hibáztatni Obama elnököt a növekvő üzemanyagárak miatt.
Romney szerencséjére ott van legügyesebb vetélytársa, Rick Santorum, aki még ezeknél is emeletesebb ostobaságokkal szórakoztatja hallgatóságát. A legkatolikusabb és legkonzervatívabb jelölt nemcsak azt rótta fel Obamának, miközben sznobnak nevezte az elnököt, hogy „egyetemre csábítja” a fiatalságot, ahol aztán „liberális baloldali professzorok elrontják és tévútra vezetik”, hanem egyenesen John Kennedyre hivatkozva ment neki azoknak, akik még mindig védelmezni merik az állam és az egyház szétválasztását lefektető amerikai alkotmányos elvet. A hétgyermekes „Szentórum” azonban – noha nem illik nevekkel gúnyolódni – nemcsak a tudástól óvná Amerikát (látunk ilyesmit máshol is), hanem az ország eddig egyetlen katolikus elnökét vádolta meg vallásellenességgel. Ebben csak az nem stimmel, hogy a Kennedyek mindig és mindenhol megvallották katolikus hitüket – annak ellenére, hogy az 1960-ban még nagyon súlyos ellenérvnek számított. Csakhogy Kennedy mások hite mellett is kiállt, és arra figyelmeztette politikai ellenfeleit, hogy az említett alkotmányos elv célja mindenki hitének a megvédése volt olyan időkben, amikor például – a most legszélsőségesebb – a baptistákat üldözte az amerikai anglikán szellem. Jó lenne néha visszatérniük a történelemhez azoknak, akik az elnökségre pályáznak.
Santorum ostobaságát már az a radikális virginiai kormányzó is megsokallta, aki pedig hüvelyen keresztül készülő ultrahangos „portré” megtekintését tenné kötelezővé a nőknek, mielőtt az állam engedélyezné nekik a terhességmegszakítást. A szenátus pedig éppen csütörtökön buktatta meg – mindössze egyszavazatos abszolút többséggel, egy republikánus szenátornőnek köszönhetően – azt a jobboldali törvényjavaslatot, amely megengedte volna bármely munkaadónak, hogy bármilyen gyógyszert vagy gyógymódot kitiltson saját alkalmazottainak biztosításából, ha az „sérti a munkaadó erkölcsi vagy vallási felfogását”. (A Santorumot pénzelő milliárdos épp a minap mondta, hogy bezzeg az ő idejében aszpirin volt a védekezési módszer – a nők térde közé szorítva.)
Joe Arpaio arizonai seriff viszont csakugyan visszatért a már Donald Trump által is elfelejtett ügyhöz, Obama keresztleveléhez. A hírhedt idegenüldöző bűnüldöző minap bejelentette, hogy hűséges kopói – 250 magánszemély feljelentésére reagálva – magánszorgalomból és szabadidőben kutatják, valódi-e az a bizonylat, amelyet a Fehér Ház tavaly közzétett Obama hawaii születéséről.
Valóban kétségbe lehet esve az amerikai jobboldal, ha a konzervatív választók értelme helyett nyugdíjas detektívekben, Cadillacekben, hüvelyes ultrahangban és a tudásgyarapítás üldözésében keresi a menedéket. Nem csoda, hogy Olympia Snowe maine-i szenátor, az egyetlen olyan republikánus, aki még saját döntése alapján mer szavazni (mint a fenti botrányos törvényjavaslat kapcsán tette), elhatározta: kilép ebből a cirkuszból, nem hajlandó elviselni a minden ráció elutasítására alapozó pártpolitikát.
