A premisszák ismeretében a „konklúzió” valóban nem is lehetett más. E premisszák dióhéjban: Putyin 2000 és 2008 között két megbízatási időszakon keresztül már betöltötte az államfői tisztséget. Mivel 2008-ban az alkotmány értelmében nem pályázhatott sorban harmadik alkalommal is, korábbi szentpétervári munkatársát, Dmitrij Medvegyevet jelölte maga helyett. A támogatása révén biztos befutó Medvegyev beiktatásának másnapján, 2008. május 8-án ő lett a kormányfő, majd átvette a Kreml politikai bázisát képező párt, az Egységes Oroszország vezetését is. Hivatalosan ugyan a második embernek számított, a gyakorlatban azonban az utóbbi négy évben is ő mozgatta a szálakat az orosz politika boszorkánykonyhájában (ilyetén fentebb a IV. Putyin cím sem lenne túlkapás).
Nem mellékes aztán választási szereplésének „történelmi mérlege” sem. Amikor Borisz Jelcin 1999. december 31-én lemondott államfői tisztségéről, ígéretét beváltva Vlagyimir Vlagyimirovicsra, az örököseként emlegetett pártfogoltjára bízta az (ügyvezető) elnöki teendőket. Úgymond jó lóra tett, a 2000. március 26-i elnökválasztáson ugyanis Putyin már az első körben győztesként futott be; a szavazatok 52,94 százalékával lett államfő, több mint 23 százalékot vert a második helyezett – s a mostani elnökválasztáson is mögötte végzett – kommunista Gennagyij Zjuganovra. Négy évre rá, 2004. március 14-én még nagyobb fölénnyel, a voksok 71,31 százalékával lett újból államfővé. E mostani 63,75 százalékos támogatottság tehát afféle középarányos. Az ellenzékre nézve így is szabályos tarolás, hiszen mintegy négyszer több szavazatot kapott a népszerűségben mögötte következő Zjuganovnál (aki a voksok 17,19 százalékát gyűjtötte be).
A statisztika és a számok tükrében tehát nem volt és nincs alternatíva. Sokan mégis megkérdőjelezik e győzelem tisztaságát. „A választások lényege az, hogy nem lenne szabad előre tudni annak kimenetelét. Az orosz elnökválasztásról ezt nem lehet elmondani; nem volt valódi verseny” – fogalmazta meg aggályait az Európai Biztonsági és Együttműködési Szervezet (EBESZ) egyik megfigyelője. Ezen észrevétel történetesen Tonino Picula, egykori horvát külügyminisztertől származik, aki az EBESZ-kvintett nevében a kormányzati pénzügyi forrásokkal való visszaélést és az ellenzék szárnyszegését veti Putyin és stábja szemére.
Noha a kritika nem alaptalan, egy volt diplomatától gyermekien naiv rezonálásnak, irreleváns érvelésnek hat. Különösen annak fényében, hogy előzőleg elismerően szólt arról, hogy a decemberi parlamenti választások szabályosságát ért számos bírálat egyik következményeként e mostani voksolás legitimitását szavatolandó, a választási helyekre számos kamerát szereltek fel. Ez mintegy 14 milliárd rubellel könnyítette meg a kincstárat, így a mostani választások kétszer annyiba kerültek, mint amennyibe e kamerák nélkül kerültek volna.
Az európai elégedetlenség forrása hivatalosan a demokrácia hiánya, valójában pedig az orosz gáztól való függőség. Ha Moszkva netán elzárná a csapot, az egész EU megbénulna. Tisztában vannak ezzel itt is, ott is. Washingtont meg leginkább Putyin nagyhatalmi álmai zavarják. Szerintük úgy viselkedik, mintha nem emésztette volna meg a Szovjetunió szétesését, újra kétpólusú világot szeretne. Nos, a hidegháborúhoz is két fél kell. Feltehetően Putyin zsebében is kevesebbszer hevülne fel a kisbicska, ha az USA nem játszaná folyton a világ seriffjét.
A fentebb ecsetelt mutatók dacára az is igaz, hogy Putyin támogatóinak aránya nem egyöntetűen eget verő, Moszkvában és Szentpéterváron – Oroszország politikai fővárosaiban – 50 százalék alatt van, és a „rozsdaövezetben” (a leépült egykori iparvárosokban) is csökkenő tendenciát mutat. A belső elégedetlenség nem gazdasági jellegű, hiszen az oroszok sokkal jobban élnek, mint amikor Putyin tizenkét éve kezébe vette a jogart. Az életszínvonal eddig érzéstelenítőként hatott a burjánzó korrupcióra és a tekintélyelvűségre, ám időközben kialakult (vagy inkább kialakuló félben van) egy középosztály, amely immár beleszólást követel az ügyek intézésébe, elege van a korrupcióból.
Ez az ellenzék, amelynek a jövőben azt is konkrétan meg kellene fogalmaznia, mit akar, nemcsak azt, mit nem, nem ringatja magát abban az ábrándban, hogy III. Putyin alatt lényegbeli változások lesznek, ám előttük és mindenki előtt világos, Putyinnak keresnie kell a kompromisszumokat, ha – mivel az alkotmánymódosítás révén az elnöki mandátum hat évre szól – 2018-ig trónon akar maradni. A holnapi Putyinnak mindenképpen másmilyennek kell lennie, mint a tegnapi volt.
