Heves harcok délkeleten, több száz halott... ezreket kínoznak magánbörtönökben... torkig vannak a milicistákkal... szétszakadhat az ország. Néhány időszerű hírmorzsa Líbiából, amely jövőjét illetően csak annyi biztos, hogy semmi sem biztos.
Kereken egy esztendővel ezelőtt merült fel a líbiai légtérzár bevezetésének gondolta, tíz napra rá (március 19-én) pedig már alkalmazták is. A polgárháború valós háborúvá vált: az Egyesült Államok, Nagy-Britannia és Franciaország az ENSZ BT idevágó határozatát igen tágan értelmezve bombázni kezdte a Kadhafi-rezsim vitális katonai és kommunikációs pontjait. A forradalmárok augusztus 20-án elérték Tripolit, október 20-án pedig Kadhafit is megölték. A diktátorral 42 éves rezsimje is sírba szállt – megszűnt az iszlám szocializmus, amelyben Kadhafi Zöld Könyve mutatott irányt.
Zöld Könyv és diktátor sem mutat már irányt, ám a korábban azonos cél érdekében összefogó érdekcsoportok úgy látszik nem tudnak mit kezdeni a hirtelen ölükbe hullott szabadsággal. Márpedig az ilyen politikai vákuum fokozott társadalmi turbulenciát vált ki; a bűnözés, az erőszak, az anarchia eszményi táptalaja.
Az már a szabadság „kitörése” előtt is egyértelművé vált, hogy az Átmeneti Nemzeti Tanács (ÁNT) nem olyan hatalmi erő, amely kezében tudná tartani a gyeplőt. Annál kevésbé, hogy mást szeretnének Bengázi és mást Tripoli felkelői, más jövőképe van az ország nyugati és keleti részében élőknek, a társadalmi ellentétek és a törzsi viszály pedig áthidalhatatlannak látszó problémát képez.
Kedden Bengáziban, a népfelkelés fészkében több ezren gyűltek össze a különböző törzsek és fegyveres csoportok képviseletében, s ünnepélyes keretek között a keleti országrész félautonóm státusáról határoztak. Döntésüket azzal indokolták, hogy ezzel akarnak véget vetni a régió Kadhafi uralma alatti elnyomásának.
Ehhez tudni kell, hogy Líbiát 1951 előtt három különálló tartomány, Kirenaika (Cyrenaica), Tripolitania és Fezzan alkotta. Ezeket I. Idrisz királysága alatt egyesítették. A három régió három különböző világot kapcsolt össze: Tripolitania az arab Nyugatot, Kirenaika pedig a keleti hagyományokat képviselte, míg a sivatagos Fezzan a mai napig mindenben Fekete-Afrikát idézi. Idrisz keleti törzsből származott, ezért az ország keleti része mindig fejlettebbnek számított a többinél, miközben a lakosság kétharmada Tripolitániában, 4-5 százaléka pedig Fezzanban élt. Kadhafi 1969-es hatalomra kerülése után felgyorsította a központosítási folyamatokat, Tripolitániával kivételezett, annak ellenére, hogy az ország legfőbb bevételi forrását jelentő kőolaj Kirenaikából származik, és az ott élők mindig is ellenezték a központosítást
Kirenaika most hát önálló közigazgatást (végre a történelmi jussát), és a területén áthaladó kőolajvezetékek sokasága folytán természetesen nagyobb szeletet is akar a közös kalácsból. Tripoliban határozottan elutasítják az elképzelést, mert szerintük az ország jövője és egysége forog kockán. Az autonómia-kihirdetés másnapján Musztafa Abdel-Dzsalíl, az ÁNT vezetője figyelmeztette a régióban élő „testvéreit”, ha szép szóval nem megy, erővel fogják meghiúsítani Kelet-Líbia bármiféle autonómiáját. Bengáziban erre kétféleképp válaszolhatnak; egyrészt elzárhatják az olajcsapokat, és megüzenhetik Tripolinak; gyertek csak, gyertek, maradt még elég puskánk!
A polgárháborús kilátásokat extrán fűszerezik (felpaprikázzák) a törzsi viszályok is, amelyeket – most a tömérdek fegyver okán is – kevésbé igyekeznek már tárgyalásokkal rendezni. Ezt példázták a február derekán, az ország délkeleti, sivatagi térségében fellángolt harcok is, amelyek több mint száz ember életét követelték. Ezúttal az egymással rég óta rivalizáló al-Zvija és a Tubu törzs tagjai estek egymásnak. Egyesek úgy tudják, hogy a konfliktust kiváltó ok az volt, hogy (amikor a tubukat bízták meg a déli határok ellenőrzésével) a tubuk átvették az ellenőrzést a csempészet fölött is, amit a zviják erősen nehezményeztek.
Az átmeneti vezetés számára megoldhatatlan gond továbbá az is, hogy képtelenek lefegyverezni az egykori felkelők különböző fegyveres csoportjait, a mondvacsinált milíciákat, amelyek „vadnyugati” módon osztják az igazságot, és a központi hatalom riválisaként viselkednek. Egy ENSZ-jelentés szerint az egykori forradalmárok jelenleg is több mint hatezer embert tartanak fogva a magánbörtöneikben. A foglyokkal szembeni bánásmódot talán jobb nem is sejteni.
Meghatározó perspektíva-tényező lesz (lehet) aztán a júniusban esedékes választás is, amelyen – már most valószínűsíthető – az arab tavasz országaiban már látott „forgatókönyv” ismétlésére van kilátás, azaz a vallási (olvasd: iszlám) mozgalmak megerősödésére. Az egyiptomi mintára, és szintén 1949-ben alapított Muzulmán Testvériség –, amely a Kadhafi-rezsim idején illegalitásban tevékenykedett – más iszlamista tömörülésekkel hozott létre a közelmúltban új pártot, és – elemzők szerint – a választás legnagyobb esélyese.
Természetszerűen a külpolitikai kapcsolatokat a majdani hatalmi struktúra körvonalazza majd. Ha döntő többséggel a Muzulmán Testvériség jövőképének szellemében, úgy a felszabadításban aktívan részt vett nyugati hatalmak –, amelyekre egyre több líbiai tekint új gyarmatosítóként – azon számítása, hogy a katonai intervenció megtérülhet, alighanem nem jön be. Különösen Párizs bukhat nagyot, ha a leendő líbiai vezetők felrúgják az alkut, eredetileg ugyanis az olajkitermelés 35 százalékát ígérték neki.
