Beta/AP
Mit is mondott a sajtónak?
Tudósítónk jegyzete
Washington, március 14.
Szándékosan írtunk közhelyet a fenti címbe: noha sokan ellenkezve vagy hitetlenül csóválják a fejüket az utóbbi néhány hónapban terjedő csillagászati számok hallatán, a vezető közgazdászok többsége egyetért abban, hogy a gazdasági válságból csak még több pénzzel lehet gyorsan – értsd: emberileg vagy még inkább „választóilag” elfogadható ütemben – kilábalni.
A százmilliárdok, sőt billiók (másik közhasználatú magyar kifejezéssel: ezermilliárdok) szemfényvesztő tűzijátéka már nem is csak Amerikából árad, hanem az Egyesült Királyságból, Japánból, Kínából és legutóbb a Nemzetközi Valutaalapból is. Éppen az utóbbival kapcsolatos minapi amerikai bejelentés az, ami a héten aktualizálta Barack Obama egyik korábbi „elszólásának” valódi értelmezését.
A magyar politikai szféra alaposan felhördült – ki-ki a maga indíttatásával és céljai alapján –, amikor a brit miniszterelnökkel folytatott tárgyalások után az USA elnöke ezt találta mondani az újságíróknak: „Többek között arról is beszélgettünk Brown miniszterelnökkel, hogy [...] hogyan alakítsunk ki közös elveket a bankrendszer kezelésére ahhoz, hogy az integrálódó piacokon, mint például Magyarországon vagy Ukrajnában jelentkező gondoknak ne lehessen olyan hatalmas kigyűrűző hatásuk, amely a mi partjainkat is eléri.”
Első pillantásra valóban döbbenetes. Ráadásul a rosszabbnál rosszabb fordításokra – és politikai meg szövegkörnyezetből való kiragadásra – támaszkodó magyar jobboldal sietett még egyszer elverni a port, immár „obamai ostorral”, saját miniszterelnökén: „Lám-lám, Magyarországgal fenyegeti Amerikát, ráadásul egy kalap alá vesz bennünket Ukrajnával!”
De vegyünk mély lélegzetet, és próbáljuk meg a hiteles fordítás és körültekintő elemzés alapján megérteni, mi is volt Obama valódi üzenete!
Ezt teszi újra fontossá és ehhez segít hozzá az a hír, hogy az amerikai államfő szerdán saját pénzügyminiszterével együtt jelentette be: az USA szeretné megháromszorozni a Nemzetközi Valutaalap hiteltőkéjét, és ehhez maga is felkínál százmilliárd dollárt. Ugyanakkor elvárja, hogy mindazok letegyék a garast, akiknek ez módjukban áll: Japán (már megtette), Kína, Szaúd-Arábia és az Európai Unió.
Obama aligha retteg attól reggeltől estig, hogy a magyar bankválság következményei begyűrűznek az USA-ba. Sokkal inkább arról van szó, hogy az akkori friss jelentéseket (például Gyurcsány sikertelen berlini kezdeményezését) próbálta kihasználni arra, hogy legfontosabb európai szövetségesei számára világossá tegye: a válságból csak együttes erővel lehet kilábalni, és hogy a gazdag országok nem dughatják a fejüket a homokba. Amikor megfelelt nekik az integrálódó kelet-európai piacok konjunktúrája, akkor hihetetlenül sok pénzt kihelyeztek oda, most viszont – vannak ilyen félelmek – visszavonják tőkéjüket, és esetleg magukra hagynák a még mindig nem eléggé megizmosodott (vagy éppen túlzottan exportfüggő, mint a magyar gazdaság, ami egy korábbi időszakban a fejlettség jele volt) országokat, hogy főjenek a saját levükben.
A címzett tehát egyáltalán nem Budapest vagy Kijev, hanem Brüsszel és Washington. Obamának két gyors célja van, amit a héten ki is mondott: az, hogy a G–20 államfőinek április eleji találkozóján – amit ezen a hétvégén pénzügyminisztereik és központi bankáraik készítenek elő – összehangolt akciókészség szülessen a válság kezelésére, valamint hogy megkezdődjön a nemzetközi pénzügyi rendszer szabályozási reformja, amely remélhetőleg lehetetlenné teszi a hasonló vészhelyzetek kialakulását.
Érdekességként még tegyük hozzá, hogy a „megintett” kormányok egyikének nevében Szekeres Imre magyar honvédelmi miniszter e heti washingtoni látogatásán felmelegítette a témát! James Johnson nemzetbiztonsági főtanácsadónak elmondta: Budapest érti Obama üzenetét, de a magyar nyilvánosság elfogadhatatlannak tartja, hogy ilyen módon nagyon eltérő fejlettségű és gazdasági teljesítőképességű országok kerüljenek egymás mellé.
Obama már persze rég túllépett ezen a példán – nem valószínű, hogy tanácsadói felhozzák neki a magyar sérelmet –, de ami igazán fontos mindebből, az az, hogy roppant belpolitikai gondjai ellenére sem hagyja figyelmen kívül a világméretű problémákat (mint ahogy elődje tette éppen a Valutaalappal), hanem a megoldáskeresők élére áll. Minimum ezt várja tőle a világ.
