Az egyiptomi, jemeni, tunéziai, líbiai forradalmi stafétát a héten Algéria, Szíria és Bahrein vette át.
Azok után, hogy a bahreini hatóságok rendkívüli állapotot hirdettek ki, és ezt követően is napi rendszerességgel kergetik szét a síita ellenzékiek demonstrációit, látszólag már csak idő kérdése, hogy a Harag Napja-féle megmozdulások lángja átterjedjen a szomszédságba, Szaúd-Arábiába. Csakhogy az ördög sokkal színesebb, mintsem ilyen fekete-fehérben lehessen a falra pingálni.
Elöljáróban annyit, hogy a térségben hetek óta tartó forrongást, az egyidejű és egymásra ható eseményeket alapvetően nem lehet és nem szabad egy kalap alá venni, miként azt a gyorsaságra és exkluzivitásra „utazó”, a tényszerűséget és alaposságot félretoló média teszi. A patetikus megvilágítás, a látszatra azonos, vagy hasonló társadalmi és gazdaság-politikai jellegű mozgatórugók hatványozottan hajlamosítanak az oktondi általánosításokra, arra, hogy egybemossuk a tarkát a fehérrel. Az sem lepne meg, ha holnap mondjuk a damaszkuszi taxisok sztrájkjára is rásütnék, hogy: forradalom.
A belső és külső okok a hasonlóságok ellenére is esetről esetre eltérőek, egyediek ezért nem minden esetben tipizálható ki belőlük a síita–szunnita ellentét sem. Legalábbis nem olyképp, mint mondjuk azt George Friedman, az egyik legeminensebb amerikai elemző tette a közelmúltban a Stratfor honlapján.
Friedman szerint Bahrein a Perzsa-öböl nyugati partvidékének ellenőrzéséért folytatott iráni–szaúdi vetélkedés középpontjában áll, a fő ellentétgerjesztő pedig Teherán. Ha egy síita mozgalom megdöntené a bahreini kormányt, az felbátorítaná a szomszédos Szaúd-Arábiában, az olajban gazdag északkeleti országrészben élő síitákat. Feltehetően meggyengülne az amerikai katonai pozíció is (az 5. hadiflotta Bahreinben állomásozik), és növekedne Irán befolyása. Egy esetleges bahreini kormánybukás esetén, ha a szaúdiak bevonulnának a szigetországba, ez alapot teremtene Iránnak ahhoz, hogy igazolja a saját – nyílt vagy burkolt – intervencióját. Ugyanez lenne a helyzet, ha a bahreini kormány erőszakkal elnyomná a síita tüntetőket. Mindennek fényében nem meglepő, hogy a szaúdi vezetés határozottan elfojtja a síita kisebbség legcsekélyebb mozgolódást is...
Nos, nem vitás, hogy Irán erősíteni szeretné térségbeli stratégiai szerepét. Az sem vitás, hogy – lévén maga is síita többségű – ezt a felekezetet támogatja, ilyetén pedig a szaúdiakkal ellentétes oldalon áll (Rijád és Teherán ezt korábban sem rejtette véka alá), de azzal még nem igazán gerjeszt instabilitást, hogy fel-felemeli a hangját a szaúdi rezsim azon lépései miatt, midőn az csírájában fojtja el a síita mozgolódásokat. (Teherán nemtetszését fejezte ki, amikor a szaúdi hadsereg mintegy 1000 katonája hatolt be Bahreinbe, hogy segítsen a karhatalomnak a zavargások megfékezésében.)
A Friedman-leképzés leginkább ott sántít, hogy túlméretezi Irán szerepét, ugyanakkor minorizálja Washingtonét, holott nyilván előtte is világos, nem azonos súlycsoportú cselgáncsozókról van szó. Köztudott, hogy a Perzsa-öböl térsége – elsősorban pedig a területileg is legnagyobb és olajban is leggazdagabb Szaúd-Arábia – Amerika számára afféle előretolt helyőrség. Érthető, hiszen a globális olajtermelés negyedét adja. Ezt a bástyát mindenáron őrizni kell hát, mert esetleges összeomlása az amerikai és az egész világgazdaságra is olyan megsemmisítő csapást mérne, mint Japán észak-keleti vidékére a földrengés és a szökőár. Ha ez a fontos karika kiesne a láncból, az olajárak pillanatok alatt a mostaniak kétszeresére duzzadnának ami egy, a jelenlegi stabilizációval ellentétes irányú láncreakciót indítana el.
Washington számára a szaúdi barátság, (mármint a dinasztiával ápolt)mindig „szívügy” volt és maradt, annak ellenére, hogy ott az iszlám törvénykezés, a sáría szellemében járnak el (amikor az ún. tálibok gyakorolták ugyanezt Afganisztánban, akkor az bezzeg nagyon zavaró volt), az ott regnáló sejkek annak dacára is barátok maradtak, hogy számos terrorakció vezérszála (köztük 9/11 is) egyértelműen szaúdi forrásra mutat(ott).
Mindez látszatra csak morál-rágógumi, mármint Washington kétkulacsos Közel-Kelet-politikája, amely demokrácia-terjesztést prédikál, a valóságban azonban autokratikus rendszereket támogatott és támogat, ám többet nyom azonban a latban Irán vélt vagy valós aspirációinál is. Ez az önmagával meghasonult, következetesen következetlen politika már Egyiptom esetében is megmutatta arcát (szerencsére eleddig komolyabb következmények nélkül), és most, a szaúdi sereg bahreini intervenciójakor is tetten érhető volt. Washington első hivatalos reakciója erre az volt, hogy a (tüntető) bahreini nép akaratát tiszteletben kell tartani, majd porondra lépett a Fehér Ház szóvivője és közölte: az Egyesült Államok nem tekinti inváziónak a szaúdi beavatkozást.
A lélektan az ilyesmit kertelés nélkül skizofréniaként jellemzi. A politika viszont... (fejezze be ki-ki tetszése szerint!)
