Tudósítónk jegyzete
Washington, márc. 18.
Miért kellenek mindig drámák, tragédiák vagy katasztrófák ahhoz, hogy a világ megtanuljon egy-egy leckét?
Erélyesen követelte a líbiai légtérzár létrehozását: Susan Rice, az Egyesült Államok ENSZ-nagykövete
Még szerencse, hogy az elmúlt hét drámái nem százezrek halálát okozták, és máris vannak eredmények: az arra képes hatalmak nemcsak elgondolkodtak, hanem cselekedni is látszanak, sőt az első eredmények sem várattak magukra.
Noha két nagyon eltérő helyzetről van szó, mégis kapcsolatot lehet találni közöttük abban, hogy nemzetközi kezelést igényeltek – és kapnak. A japán atomerőmű földrengést és cunamit követő pusztulása, valamint az arab „cunamit” követő líbiai felkelésre adott diktátori válasz egyaránt olyan kihívást jelentett az odafigyelő világnak, amelyre egyre kevésbé lehet halogatni a nemzetközi választ, mert a kigyűrűző gondok globális katasztrófához vezethetnek. Reméljük, hogy a G–7 és a BT lépései után csak vezethettek volna.
De miről is van szó, honnan merítjük ezt az optimizmust?
A líbiai helyzetben egyértelműbb a dolog: A felkelők – akikről alig tud valamit a világ, sőt vezetőiknek sincs még igazán felismerhető arcuk, ideológiájuk, hovatartozásuk, világosan megfogalmazott céljaik (Kadhafi lerázásán túl) – kezdettől fogva kérték a repüléstilalmi zóna bevezetését, amin keresztül az USA vagy a NATO megvédhetné őket Tripoli légierejétől. A Fehér Ház – akárcsak az egyiptomi eseményekkel kapcsolatban – kénytelen volt és igyekezett is hidegvérűen kezelni az eseményeket, hiszen egyrészt Kadhafi pilótái még nem fegyvertelen civileket bombáztak, hanem fegyveres felkelőket. Másrészt egy meggondolatlan amerikai beavatkozás könnyen felhasználható kártyát adhatott volna a radikális muzulmán erők kezébe, hogy íme, Washington megint arabokra támad.
Obama annak ellenére maradt racionális, hogy belpolitikai ellenfelei máris hevesen támadták, gerinctelennek, sőt „bot nélkülinek” (Gingrich) csúfolták, amiért nem csapott oda rögtön a sivatagban. Gondoljunk csak bele, miféle elnök lenne az olyan, mint Newt Gingrich vagy Sarah Palin, aki az első külföldi puskalövésre kivezényelné a világ legerősebb hadseregét – miközben az így is két helyen vív tíz éve kényelmetlen háborúkat.
Egészen egyszerűen meg kellett várni az Arab Liga és a Biztonsági Tanács határozatát – amely ezúttal nem sokat váratott magára. Kína és Oroszország sem merte megkockáztatni a vétót, noha tartózkodásuk egyértelműen zavarodott és gyáva feszélyezettségből ered: ha az általuk elnyomott vagy uralt kisebbségek hasonló lépésre szánnák el magukat (gondoljunk csak Tibetre vagy Csecsenföldre!), sem Peking, sem Moszkva nem rettenne vissza a fegyverhasználattól, ami ugyebár hasonló nemzetközi reakciót válthatna ki. (Ugyanígy semmi okunk azt hinni, hogy az oroszok pravoszláv testvériségből, a kínaiak pedig példa nélkül álló elvszerűségből ellenzik Koszovó függetlenségét!)
A még így is nagyon gyorsan meghozott, és szinte hihetetlenül széles körű felhatalmazást nyújtó határozat órákon belül visszakozásra kényszerítette az – ezek szerint mégiscsak gyáva – Kadhafit, aki már nemcsak, hogy tűzszünetet hirdetett, hanem még párbeszédet is kíván a tegnap még széttaposásra ítélt ellenséggel. Lehet, hogy az eddigi legsikeresebb BT-határozattal van dolgunk? Fegyverhez sem kell nyúlni, elég lesz az azzal való fenyegetőzés!? Meglátjuk.
A japán példa más jellegű, de mégis gyors, összehangolt akcióra kényszerítette a világot. Nem is elsősorban a mentési munkálatok támogatására gondolunk, hiszen a korábbi természeti csapások esetén is rendszerint összefogtak az emberek határokra való tekintet nélkül. Most viszont arról van szó, hogy a világ egyik legnagyobb gazdaságát érte olyan csapás, amelynek következtében valutája hirtelen erősödni kezdett. (Ennek az a magyarázata, hogy a befektetők rögtön látták: a tokiói kormány jelentős beruházásokat eszközöl majd újjáépítésre és a többi erőmű védelmére, tehát egy ideig megéri majd jenbe fektetni a pénzüket.) A G–7 ezért úgy döntött, hogy gyorsan megtámogatja a japán valutát – méghozzá úgy, hogy segít neki visszagyengülni, elsősorban dollárvásárlásokon keresztül. Ez a logika persze az átlagember érdekeivel szembe megy, de most sokkal nagyobb léptékű szükségletekről van szó.
Végül, de talán a fentieknél is fontosabb ügyként az atomenergia felhasználásának a jövőjéről van szó. Csernobil katasztrófája – amely pedig nagyságrenddel nagyobb volt, mint az eddigi japán dráma – azért nem roppantotta meg az atomerőmű-ipar gerincét, mert az a volt Szovjetunióban történt, és a Nyugat eleve a kommunizmus számlájára írta (döntésképtelenség és technológiai elmaradottság miatt) a bűnöket. Még jól is jött neki.
Most azonban a világ egyik műszakilag legfejlettebb és legfegyelmezettebb demokráciáját érte a baj, és ennek a fele sem tréfa. Ebből ugyanis napnál világosabban kiderül, hogy ezt a technológiát egyszerűen nem lehet százszázalékosan kordában tartani, az elemek bármikor kifoghatnak rajta. És a szelek meg a hullámok az egyik kontinensről a másikra „exportálhatják” a hatást.
Washington éppen a közelmúltban engedélyezte újabb atomerőművek építését (több mint harminc éve nem épült itt új a meglévő 104 reaktor mellé), de máris sokan vakarják a fejüket. Még az atompárti Joseph Lieberman szenátor is moratóriumot javasolt. Nagy kérdés, hogy keresztülvihető-e ez, hiszen Obamáék mexikói-öböli ideiglenes olajfúrási tilalmát is nagy felháborodás fogadta a jobboldalon. Ám az amerikaiak jelentős része mégiscsak belegondol abba, hogy egyik atomerőművük éppen a kaliforniai San Andreas-árok felett fekszik, amelyik az ország szeizmikailag legsebezhetőbb pontja, néhány másik pedig a húszmilliós New York és környéke közvetlen közelében van. A fegyelmezett japánoknak is alig sikerül megelőző intézkedésként evakuálni félmillió embert – micsoda káosz keletkezne, ha például New Yorkot kellene kilakoltatni!?
Az elmúlt időszakban elharapózó vészhelyzetek megmutatták, hogy az emberiség többé aligha engedheti meg magának, hogy „kilakoltassa a józan észt” a politikából. Határokra való tekintet nélkül.
