Háború idején az első áldozat mindig az igazság. Harold Thomas Henry Carter, alias Boake Carter (1903–1944) bakui születésű amerikai újságíró eme felismerése rendre tetten érhető.
Jelenleg hatványozottan Szíriában, ahol a szemben álló felek nap mind nap ádáz csatákat vívnak... különösen kamerákkal és mikrofonokkal.
Mintegy 50 gyermeket és nőt mészároltak le a közép-szíriai Homsz város Karm-ez-Zejtún negyedében. A megcsonkított tetemek szörnyű képei bejárták a világot. Az ellenzéki erők hétfőn a kormányerőket tették felelőssé, a közszolgálati tévé szerint viszont az elkövetők fegyveres terroristabandák voltak. Gaztettüket állítólag azért követték el, hogy növeljék a Bassár el-Aszad elnök rendszerére nehezedő külföldi nyomást, s még jobban kiélezzék a Szíria elleni médiahisztériát. Washington az erőszakcselekmények leplezésével vádolva feketelistára tette a szíriai közrádiót és -televíziót. Damaszkusz a véleményszabadság kisajátításának, a nyugati összeesküvés még egy megnyilvánulásának nevezte a lépést.
Kinek higgyen az egymásnak ellentmondó információáradatban a szerencsétlen hírfogyasztó? Honnan és hogyan szűrje ki, melyik a hiteles forrás, amikor az állami tévé leplez, csinosít, színez, azt akarja elhitetni, hogy minden renden van, a „független” meg következetesen az ellenkezőjét sulykolja. Van-e hihető hír egy olyan médiaháborúban, mint ez? Lehet-e hitelességet várni, remélni olyan hírcsatornáktól, amelyek látszatot „árulnak”, híreiket fekete-fehérben, jók-rosszak „skálán” tálalják, amelyek ilyen vagy olyan módon egy politikai cél mellett elkötelezettek... ilyetén nem is tájékoztatással, hanem agymosással foglalkoznak?
Még kuszábbá, átláthatatlanabbá teszik a képet az olyan esetek, mint amilyenre a közelmúltban volt (nem egy) példa. Danny Abdul Dayem, szíriai születésű brit tudósító a nyugati mainstream-médiát tudósította Szíriából. Örültek is neki nagyon, hiszen más riportereiknek nem adatott meg a lehetőség, hogy a fegyverropogástól leghangosabb Homszból és környékéről hozzanak be naprakész képsorokat. Syria Danny (ahogyan becézték) készségesen szállította is az exkluzív anyagot... – persze exkluzív pénzért. A BBC-stúdiójában tett vendégszereplésekor még sebesüléséről is beszámolt. Állítólag egy pisztolygolyó jobb csípője felett fúródott a testébe, és a veséje tájékán hagyta el azt. Az al-Hiwar stúdiójában (Londonból sugárzó, arab nyelvű műholdas tv-csatorna) már két lőtt sebéről számolt be, sőt be is mutatta a jobb és a bal vese tájékán viselt ragtapaszt, amelyek a golyók állítólagos kijárati sebeit takarták. Akadt, aki „enyhén” furcsállotta azt, hogy a két stúdiólátogatás közt másodszor is megsebesült, ám a lóláb igazán akkor kezdett kilógni, amikor Danny egyik homszi élő jelentkezéséről kiderült, a „háttérzeneként” hallható fegyverdurrogás nem a környékbeli csaták zaja, ő maga utasította társait, hogy a kamerák kapcsolása után lövöldözzenek. Amikor Anderson Cooper, a CNN műsorvezetője meghívta az atlantai stúdióba, és firtatni kezdte a dolgot, Danny zavarában több ellentmondásos állítással fűrészelte szaporán maga alatt a fát, azaz nem tudta hihetően elmagyarázni, miért „dramatizálta” ilyen módon jelenéseit. Azóta eltűnt a CNN, a BBC, a Sky News, az al-Hiwar és a többi csatorna képernyőiről.
Bizonyára már csak kevesen emlékeznek (ha emlékeznek) bizonyos Amina Abdallah Arraf al-Omarira, aki a szíriai forradalom szócsöve volt; rendszeresen számolt be a kormánykatonák kegyetlenkedéseiről, és akinek Gay Girl in Damascus (Leszbikus lány Damaszkuszban) címen tavaly februárban indított blogja még a washingtoni hivatalos körök érdeklődését is felkeltette. Amina egy napon aztán eltűnt. Egy unokatestvére a blogon azt közölte, hogy a hatóságok Damaszkusz utcáin elfogták és elhurcolták. Kiszabadítása érdekében internetes kampány indult, még az amerikai külügy is nyomozni kezdett utána.
Június derekán aztán kiderült, hogy a 35 éves szíriai leszbikus blogger valójában egy amerikai nős férfi, a 40 éves Tom MacMaster, aki akkor éppen az edinburgh-i egyetem mesterkurzusára járt. MacMaster arab nyelvet tanult, s e célból korábban Jordániában és Szíriában járt, innen a jó helyzet- és terepismerete. Felesége, Britta Froelicher szintén egy skót egyetemen a szíriai gazdaságból írta a doktoriját.
Amina virtuális voltára, azaz MacMaster szélhámosságára az állítólagos elrablásakor derült fény, egy Londonban élő rijekai lány, Jelena Lečić ugyanis Aminában magára ismert. Nem véletlenül, MacMaster ugyanis internetes naplójához Jelena Facebook-portréját használta fel, így a Szíria sorsáért aggódók sokasága Jelena képmásával azonosította Aminát... azaz MacMastert, aki egyébként lebukását követően azt állította, nem gondolta, hogy a blog ilyen népszerűvé válik, nem akart ő semmi rosszat, csupán fel szerette volna hívni a nyugatiak figyelmét a közel-keleti eseményekre.
Egy nappal „Amina” lelepleződése után egy másik leszbikus honlapról is kiderült, hogy férfi áll mögötte. A Lez Get Real kiadójaként jegyzett Paula Brooksról vált nyilvánvalóvá, hogy voltaképpen Bill Graber 58 éves nyugdíjas építőmunkás, a légierő egykori pilótája, aki a felesége nevén írogatott. A dolog pikantériája, hogy a „damaszkuszi lány”, azaz MacMaster saját blogjának elindítása előtt a Lez Get Realen publikált írásokat Szíriáról, hovatovább személyes levelezésben gyakran flörtölt Paulával (Bill Graberrel), nem sejtvén, hogy akárcsak ő, a másik „leszbikus” is nős férfi.
