Ezt a filmet már láttuk – fogant meg nyilván sokak fejében a Líbia elleni légitámadás láttán. Nem véletlenül. Néhány nap híján 12 esztendő múlt el azóta, hogy az ún. nyugati koalíció tájainkon végezte el – cirkálórakétákkal és bombákkal – a mélyszántást, most pedig ugyanazon receptúra szerint, azonos eszköztárral és „logisztikai” retorikával Líbiában teszi ezt.
Újvidék hidait és olajfinomítóját (etc.) akkor ugye azért kellett kilőni, mert egy gaz diktátor rendőrei példátlan disznóságokat műveltek... innen 500 kilométerre délre. Tripoli bombázását meg az indokolja, hogy onnan 500 kilométerre keletre egy másik gaz diktátor emberei viseltetnek vitatható módon polgártársaik iránt.
Időközben Afganisztán és Irak példáján is végigkövethettük, hogy az érző szívű világ nem nézheti ölbe tett kézzel az ilyesmit, ezért empatikus felindultságában, pénzt és fáradtságot nem ismerve odavág. Ezt nevezik „humanitárius célú” beavatkozásnak.
Azon, hogy az ENSZ BT szentesítette légtérzár miért jelent automatikus felhatalmazást a légicsapásokra, szinte kár is töprengeni, gyakorlatilag ugyanis csak szemantikai kérdésről van szó. A válasz amúgy kb. úgy hangozhatna: azért, mert mi így mondjuk. Azon is kár elidőzni, hogy Oroszország ezúttal – hagyományromboló módon – pragmatikus arcát mutatta a BT-ben, hiszen támogató (formailag tartózkodó) álláspontjával valójában csak azt jelezte, számít arra, hogy a Gazprom és más beruházók szerződései a Kadhafi utáni időszakban is érvényben maradnak.
Mindez eltörpül a mellett a megkerülhetetlen felismerés mellett, hogy a 20 évvel ezelőtti első iraki hadművelet óta a politikum csataterén valójában a jaltai rendszer halt hősi halált. Azzal, hogy meghalt az ENSZ-alapokmányban letéteményezett nemzeti szuverenitás eredeti értelmezése, a határok sérthetetlensége is meghalt. A külső beavatkozás pedig – amelynek mondvacsinált indoka, hogy egy ország vagy lakossága védelmében történik – normává vált.
Azok, akiknek az evolúció során egy átlagosan fejlett krokodilnál valamennyivel magasabb értelmi szintre sikerült már feltornázniuk magukat, kapásból felismerik ezeket a (kor)relációkat, képtelenek hát nem észrevenni, hogy nincs másról szó, mintsem arról, hogy az egykori gyarmatosítók leszármazottai körében divatossá váltak az idegenben vívott, változatlanul imperialista jellegű háborúk. Sokan az alapábrát sztereotipizálva amondók: minden az olajért van („Ha van olajad, nem lehet nálad demokrácia. Jövünk.”), a kép azonban egy fokkal árnyaltabb. Mert – mondjuk – nálunk nincs olaj (sajnos), mégis geostratégiai érdekké váltunk. Az esetleges miértekre válasz helyet itt és most csupán annyi: gondoljon ki-ki bele, hány vállalat magánosítása történt meg a hatalomváltás óta, vajon például a smederevói acélművek véletlenül viseli ma a US Steel nevet?!?
A Szerbia–Líbia-párhuzam annak kapcsán is kéreti magát, hogy miként anno nem maga Milošević volt a célpont, úgy most állítólag Kadhafi sem az. Csupán az általuk megtestesített rezsim. A játszma most is arra megy ki, hogy ez majd a belpolitikai porond malomkövei közt őrlődik meg, és ismételten arra a felismerésre épül, hogy – kifordítom, befordítom – Kadhafi immáron politikai hulla, bármilyen lesz is majdan Líbia, neki nem lesz benne helye.
Bukása ilyen vagy olyan módon óhatatlanul bekövetkezik, csak azt kell kivárni, hogy a több ismeretlenes egyenlet első x-éhez legalább megközelítő értéket rendelhessünk. Ehhez ki kell várni, hogy a „mindenkinek fegyvert!” mozgalom nem torkollik-e az eddiginél is anarchikusabb és véresebb polgárháborúba, továbbá azt, hogy a felkelők jelenlegi amorf tömegében felbukkan-e Kadhafi leendő utóda, aki képes lehet a területi és törzsi megosztottságokat, számos egymást kizáró érdeket közös nevezőre hozni.
Valójában pedig: meg kell találni azt az embert, aki minden tekintetben támogatja majd, hogy a lényegi dolgokra adandó kérdések (melyik konszern mire tenyerelhet rá?) tekintetében ne legyenek kételyek.
