Tudósítónk jegyzete
Washington, március 25.
Barack Obama beiktatása óta tisztában van vele: akármit tesz, politikai ellenfelei úgyis megtámadják miatta. Eleve sejthetően így járt az amerikai elnök a líbiai katonai beavatkozással is.
Bírálják a Líbia elleni, Hajnali Odüsszeia hadművelet miatt: Barack Obama
Amíg távol tartotta Amerikát a felkelőktől, addig az volt a baj. Mihelyt a BT-határozat alapján odacsapott Kadhafinak, azonnal alkotmányellenes háború elindításával vádolta meg a jobboldal egy része.
Ezúttal azonban többről van szó, mint politikai csatározásról. A Fehér Ház mintha nem számította volna ki az egész belpolitikai játszmát és túl nagy támadási felületet engedett át az ellentábornak. Pedig úgy tűnik, könnyű lett volna felkészülni a várható fejleményekre.
Az amerikai jobboldal ugyanis nem amiatt lázadozik, hogy az USA részt vesz a líbiai felkelőket megvédő nemzetközi koalícióban. Politikai számításaiban ez csak annyira játszik szerepet, amennyiben elősegíti az Obama-ellenes támadásokat. A valódi okot még csak nem is a kongresszusi felhatalmazás ki nem kérése jelenti (hiszen azt Ronald Reagan is „elfelejtette” Líbia 1986-os bombázása előtt), hanem az Egyesült Államok nemzetközi fellépésének felfogásbeli különbsége.
Obama nem volt hajlandó egyoldalú döntéssel fellépni a líbiai polgárháborúban, mert következetesen elítéli az USA nemzetek és nemzetközi szervezetek felett álló szerepét. Ezért várta meg az Arab Liga felkérését és a Biztonsági Tanács felhatalmazását.
Noha Nicholas Sarkozy francia elnök – saját viszketegségi mániája következtében és a közelmúltig dédelgetett diktátorkapcsolatainak feledtetésére – igyekezett szólóakcióként elkezdeni az intervenciót, annak gyors hatékonyságához azonban elengedhetetlenül szükség volt az amerikai haditechnológiára. Obama tulajdonképpen jobban szerette volna, ha az USA csak „garantáló erőként” kényszerül a részvételre, de akkor az egészből nem lett volna semmi. Ezért egyezett bele abba, hogy az első napokban az amerikai rakéták járjanak az élen, de feltételként szabta – és keresztül is vitte –, hogy a NATO megfelelő parancsnoksága „napokon belül” átveszi az irányítást.
Nos, mindebből semmi sem felel meg az amerikai jobboldalnak. Szerintük Obamának korábban és egyedül kellett volna odacsapnia, méghozzá az amerikai kongresszus – többek között a republikánus többséggel működő képviselőház – és nem az ENSZ jóváhagyásával, támogatásával. Ha pedig mindenképpen koalíciós megoldás kellett, akkor is Amerika álljon az élen és ossza ki a mellékszerepeket, először és mindvégig.
A koalíciós kötöttségeket mindig is el- és megvető neokonzervatívok azt róják fel leginkább Obamának, hogy az amerikai katonai erő feletti szuverenitást „átengedi a világnak”: hogy nem Washingtontól kérte a támogatást, hanem a Biztonsági Tanácstól, és hogy mihelyt belement az akcióba, „azonnal ki is hátrál” a felelősség alól.
És pontosan ez az, amire a Fehér Ház stratégáinak fel kellett és lehetett volna készülniük. Feltehetőleg nem is lett volna nehéz összehozni egy McCain–Kerry koalíciót, amelynek felszólítására a kongresszus mindkét háza gyorsan biztosította volna az elnököt a katonai lépések támogatásáról, akár minden konkrétum nélkül – amilyet annak idején ifj. George Bush is szerzett az iraki háború elindításához.
Nem segíti az ügyet a koalíció részvevői, sőt a nyugati szövetségesek közötti nyílt ellentmondások sorozata sem: az Arab Liga egyik nap felkéri a világot, másnap viszont a fejét csóválja; Putyin egyet mond, Medvegyev kettőt; Kína nem emel vétót, de tűzszünetet szorgalmaz. A britek NATO-irányítást akartak, a franciák csak akció-parancsnokságot; a norvégok csak egy igent kértek, a németek semmiből sem kértek; a törökök pedig hallani sem akartak az egészről. Obama végül elsimította ugyan az egész káoszt, de ha kezdettől fogva az élre áll, akkor a tévedések vígjátékára esetleg sor sem kerül.
És éppen ez az, amit az amerikai elnök eddig szinte minden fontos ügyben megengedett magának: kivár, ahelyett, hogy kezdeményezne.
Ami az akció elindításának amerikai alkotmányosságát illeti, ez már régi mese. Az USA egész történetében összesen csak ötször „üzent hadat” úgy, ahogy azt alkotmánya előírja. (Szomorú, de érdekes, hogy kétszer-kétszer csak Németországnak és Magyarországnak.) Minden más háborúja utólagos vagy semmilyen felhatalmazással született.
A vietnami háború miatt született meg az ún. Háborús felhatalmazások deklarációja, amelynek értelmében az elnök bevetheti a fegyveres erőket, ha az USA-t veszély fenyegeti, de 60 napon belül a kongresszus jóváhagyását kell kérnie. Ez még nem késett el, és feltételezhetően meg is lesz. Obama azonban elkerülhette volna az egész belpolitikai cirkuszt, ha idejében „tekintélyt parancsol”.
Akkor már csak az marad hátra, hogy világosan megmondja, mi a cél és mennyi erőfeszítést hajlandó érte tenni: Kadhafit meg kell-e buktatni, vagy elég, ha harcmentes patthelyzet alakul ki. A Pentagon egyelőre az utóbbit tartja célnak. A líbiai felkelők viszont aligha. De a világnak sem lehet mindegy, hiszen mindaddig, amíg Kadhafinak marad egy zsebkendőnyi területe, a válság aligha oldódik meg.
