Csütörtökön délelőtt véget ért a 32 órás toulouse-i dráma; a francia kommandósokkal vívott ádáz tűzharc után a hét ember haláláért felelős Mohammed Merah kiugrott első emeleti lakásának ablakán. Hogy az esés következtében halt-e meg, vagy a golyóktól (golyóálló mellényt viselt), senkit sem igazán érdekel. Adott esetben nem is fontos. Az viszont annál inkább, hogy a gyilkos indítékai mögött ezúttal is a legveszélyesebb és legfertőzőbb betegség nyomai fedezhetők fel. A kór neve: demagógia.
Mielőtt belevágnánk a velejébe, emlékezetfrissítésként csak fussuk át az idevágó eseményeket.
A 24 éves toulouse-i születésű Merah először március 11-én csapott le; Toulouse-ban egy arab származású katonával végzett, majd március 15-én a szomszédos Montaubanban három ejtőernyősre lőtt rá, közülük két arab származású életét vesztette, a harmadik, fekete bőrű katona súlyosan megsebesült. Négy nappal később két óvodást, egy kisiskolást és egy fiatal rabbit lőtt le egy toulouse-i zsidó iskolánál. Amikor számos közvetett nyom alapján felfedték kilétét, a rendőrség több száz, állig felfegyverzett tagja ostromzár alá vette a négyemeletes házat, amelynek első emeleti lakásában Merah elbarikádozta magát. Elejében azt mondta, megadja magát, de később közölte, hogy lőni fog, ha megpróbálják elfogni. Állta is a szavát, mielőtt kiugrott volna az ablakon, 45-ös Colt típusú pisztolyából mintegy 30 lövést adott le a behatoló kommandósokra.
Felvetődik a kérdés: mi késztette Merahot ilyen ámokfutásra, hisz nem volt vaskos dossziéja, csak apróbb rablások miatt tartották nyilván, és viselkedésével sem hívta fel magára a figyelmet? Ha hitelt adunk a francia belügyminisztérium állításainak, miszerint az al-Kaida tagjának mondta magát, az Afganisztáni (a nyugati médiában – következetesen tévesen – táliboknak nevezett) lázadók oldalán is harcolt, s állítólag a terrorszervezet megbízásából követte el tettét, összeáll a klasszikus mozaikkép, miszerint az akciófilmbéli, radikális iszlamista nézeteket valló „alvó sejt” elérkezettnek látta az időt a cselekvésre. És lőn.
Ezzel ugye újfent megerősítést látszik nyerni a sztereotípia, amely szerint a hithű muszlimoknak „vallási kötelességük” a zsidókkal és keresztényekkel szembeni gyűlölet és az ellenük folytatandó szent háború, a dzsihád. Ebből aztán egyenes ágon kínálja magát az indukció (egyesből az általánosra való következtetés) is, hogy a muszlimok mind kereszténygyűlölők és antiszemiták, folyományaként az általuk megtestesített világkép, és a miénk „nem kompatibilis”, köztünk és köztük áthidalhatatlan ellentét van, ilyetén a civilizációk (elkerülhetetlen) háborúját valló huntingtoni-elmélet újfent megerősítést nyer(t). Ergo kést, kardot, mordályt elő, és adj neki!
Egyes, gondolkodásra hajlamos keveseknek bizonyára fel-feltűnik majd, hogy a hatóságok és hírcsatornák által tálalt ideológiai képből erősen kilóg annak ténye, hogy Merah először egy, majd újabb két nemzettársát, arab származású katonákat lőtt le (ő algériai származású), csakúgy az is, hogy hétfőn is eredetileg katonák voltak a célpontjai, de miután nem talált megfelelő „áldozatot”, a zsidó iskolánál kötött ki. Persze némi sminkkel ez is belegyömöszölhető a fentebb ecsetelt logika kényszerzubbonyába, pl. azzal, hogy az igazhitűek az „áruló” muszlimokkal is kötelesek leszámolni, vagy olyasmivel, hogy szemére vette a francia hadseregben szolgáló összes katonát, mert Franciaország is jelen van az afgán fronton... meg aztán hajdanában ősei hazájában, Algériában is számos disznóságot műveltek. Lehet. Elképzelhető. Nem zárható ki. Lévén, hogy már lehetetlen a fejébe látni, mármint lélektanilag, ebben a kérdésben csak találgathatunk.
Alapvető kérdésekben ellenben nincs okunk találgatni. Érzésem szerint az alábbiak könnyebben követhetők majd, ha most elvonatkoztatunk a fenti sztoritól. Tegyük fel hát, hogy vallásos vagyok. Istenem persze nem csak a templomba járáshoz szükséges díszlet, divatcikk, vallásosságom sem afféle erkölcsi-politikai alkalmasságom bizonyítéka, hanem világképem alfája és ómegája. Őszinte hívő vagyok hát, magatartásomra mindenütt és mindenkor érvényesek a parancsolatokba (legyen 10 vagy több) foglalt alapvető erkölcsi normák. (Így is érvényesek, pedig nem vagyok vallásos.)
Vagy tegyük fel, hogy muzulmán szülők gyermekeként láttam napvilágot, és Allah az istenem. Magatartásomra, cselekedeteimre ismét csak kötelezően érvényes – az öt világvallás mindegyikében megtalálható – morális kódex két tartópillére, a „ne ölj!” és „ne lopj!” Hogyan vág akkor ebbe a képbe a gyilkolás, a dzsihád?!? Hogyan fér meg egy tető alatt Isten és a vallási szélsőségesség?
Nos, a dzsihád igyekezetet, erőfeszítést jelent. A Korán Allah útján való hadakozásként említi, de nem fegyveres harcot, hanem erkölcsi vívódást, a gonoszság elleni (belső) harcot, morális törekvést jelent.
Azok, akik szent háborúként értelmezik és értelmeztetik, akik a sáriát is szemellenzővel olvassák, ugyanabból a fajtából valók, mint azok, akik egykor az Úr nevében a keresztes hadjáratokat vezényelték le, vagy a boszorkányüldözést, a másként gondolkodók, az eretnekek, a más vallásúak irtását hajtották és hajtatták végre.
A vallási szélsőségesség – legyen az radikális iszlamizmus vagy radikális kereszténység – akár a nacionalizmus, a sovinizmus, a rasszizmus, a xenofóbia egyazon tőről fakad. A demagógiagyártók termelik, fűtik és szítják, gyakran politikai szószékekről hirdetve az igét – akár annak árán is, hogy egymás torkának ugrasszák a nyájat –, hogy a megváltó fényében tetszeleghessenek tükrük előtt... és közben – nem mellékesen – degeszre tömjék zsebeiket.
Merah és a hasonlók csak birkák, marionettek, hiszékeny hülyék, akik hagyták kimosni az agyukat, így a dzsihád hiszemében épp csak a dzsihádot nem sikerült elérniük. Ráadásul az is erősen kétséges, hogy a mártírokra a mennyekben váró 72 szűz ott van-e még... vagy elment a szomszédos Nike-üzembe, hogy pertlit fűzzön a tornacipőkbe.
