Munkatársunk jegyzete
Washington, március 23.
Két, egymástól távoli politikai esemény összefűzésére vállalkozunk ma: az egyik az amerikai Republikánus Párt elnökjelölt-állító kampányának fejleményei közé tartozik, a másik, fél bolygóval odébb, a ködfátyolba burkolózó kínai politikai rendszer utóbbi időkben már szokatlan rezzenéseihez.
Minthogy a világ két legerősebb államának kapcsolatai semmiképpen sem közömbösek számunkra, közönséges többiek számára, lehet, hogy érdemes elgondolkodni a párhuzamos történéseken, amelyek – legalább bizonyos geometriák szellemében – még találkozhatnak is.
A szuperkonzervatív Rick Santorum fel-felvillanásai ellenére egyre világosabbá válik, hogy a mesterkélt szavú, kényelmetlenül kampányoló Mitt Romney-t mégsem lehet megállítani. Azt az embert, aki naponta háromszor kérkedik azzal, hogy mivel 25 évet töltött a gazdaságban és a tőkeügyletekben, pontosan tudja, mit kell az államnak csinálnia. De hagyjuk rá, hogy egy ország mégsem pusztán egy felvirágoztatandó vagy tönkreteendő cég, amelynek sorsát egyetlen ember eldöntheti a „jók” tetszés szerinti jutalmazásával és a „rosszak” büntetésével vagy elbocsátásával. Ezt majd Romney is megtanulja – talán még mások is, hozzánk még közelebb állók is –, de most nem ez a lényeg.
Akárki lesz is a következő amerikai elnök, szinte biztosan nem fog úgy cselekedni, ahogyan azt Romney előrevetíti saját első fehér házbeli napjaira: hogy ti. ő majd megleckézteti Kínát, kimondja, hogy a nagy kereskedelmi partner manipulálja saját valutáját, móresre – demokráciára és emberi jogokra – tanítja a távol-keleti birodalomjelöltet, meg hogy úgy általában majd határozottan elüti attól a „gonosz” szándékától, hogy az Egyesült Államokat legyőzze a népek versenyében. Kínáról ugyan még ő sem, de más, kisebb gonoszokról már Romney egyértelműen kimondja, hogy amennyiben nem játszanak az amerikai szabályok szerint, akkor egyszerűen le kell őket bombázni. Aztán meg – nyilván – lesz, ami lesz.
Nos, Romney nem fogja bombázni sem Kínát, sem Iránt, de valószínűleg még Szíriát sem. Egyrészt azért, mert aligha győzi le Barack Obamát novemberben, másrészt mert jelöltként szinte bármit lehet felelőtlenül állítani meg követelni, ám kormányból nézelődve egészen másmilyennek látszik a világ.
Mindezt megszokták a (világra figyelő) kínaiak is, és a pekingi Global Times szerkesztője éppen ma magyarázta ezt el az amerikai olvasóknak. A két ország vetélkedésének sorsa ugyanis korántsem egyéni meglátásokon vagy a vezetők vérmérsékletén múlik, hanem azon a puszta tényen, hogy még egy USA sem volt képes „legyőzni” például az afganisztáni „helyzetet” – a világ egyik legelmaradottabb államát! –, nemhogy bárki is arról álmodhatna Washingtonban, hogy nálánál ötször nagyobb, ötezeréves kultúrát fog „rendre utasítani”.
Az újraéledő és ellenállhatatlanul hatalmasodó kínai kultúrának azonban ennek ellenére meg kell még küzdenie saját démonajival. Másfél évtizede nem hallottunk felőlük akkora politikai harcról, mint az elmúlt napokban, amikor egy országos ambícióval rendelkező tartományi pártvezető eltűnt a süllyesztőben – és még csak azt sem mondhatta, hogy „oszt jó napot”. A kínai csoda sok mindent rejteget még, és egyre nagyobb rejtett, de halmozódó konfliktushegyet tologat maga előtt. A legfrissebb cenzúra-próbálkozások is azt mutatják, hogy a pekingi pártvezetés korántsem annyira stabil, mint azt gazdasági ereje teljében, csodavasutakat és -városokat rekordidő alatt összetákolni képes kincstára alapján hinni lehetne.
Egyszerre szerencsés meg szomorú körülmény, hogy a kínai „átlagember” – értsd ezen az átlagos hírfogyasztót, aki modern eszközökkel tájékozódik a világról, hiszen az elmaradottabb országrészek százmillióinak sorsáról és véleményéről vajmi keveset tudunk – automatikusan semmit sem hisz el abból, amit az állami média közvetít számára. Szomorú, mert így fordulhat elő, hogy a legfontosabb vezetők halálhíre is pillanatok alatt végigfut százmilliók tenyerén (mobiltelefonján), de az is, hogy a szokásos kínai tűzijátékot naponta fegyveres felkelésnek hiszik és tova-futótüzelik egyesek. Szerencse is, mert ezek szerint van még remény arra, hogy az ilyen átlagkínainak egyszer végre elege lesz az állami propagandából; de szomorú is, mert ezek szerint a mégoly bölcsen, megfontoltan működő tőke-kommunista hatalom valójában minden legitimitást nélkülözve, saját népétől teljesen függetlenül üzletel és építi az új birodalmat világszerte.
Vajon mire számíthatunk, ha egyszer ott is kitör a demokrácia!?
