Tudósítónk jegyzete
Washington, április 1.
Elkiabáltuk legutóbb, hogy „tanult volna a világ” a gyors egymásutánban bekövetkező segélyfeladatokból Japánban és a Közel-Keleten.
Maga az amerikai elnök is belátta ezt, amikor a minap, energia-politikáról beszélve, önironikusan megjegyezte: a másik Nobel-díjas kabinettag az, aki valóban megérdemelte a kitüntetést ( Steven Chu energiaügyi miniszter, fizikai Nobel-díjas). Az elnök politikája sohasem lehet elég jó.
Így van ez továbbra is Líbiával. Hatalmas cikk jelent meg pénteken egy tekintélyes külpolitikai folyóiratban, amelynek szerzői szerint Obama kimondottan tehetetlen vezető: „Barack Obama, hatásos hétfői beszéde ellenére, kivételesen tehetségtelennek bizonyítja magát a vezetői képességek terén, arról nem is beszélve, mennyire híján van mindazoknak a tulajdonságoknak, amelyek a nyugati világ vezetéséhez szükségeltetnek – írja a nagy múltú Carnegie Békealapítvány kiadásában megjelenő Foreign Policy, majd így folytatja: – Obama Líbia-politikája véletlenszerű, improvizált, amatőr szintű”.
Hogy miért!? Hát mert nem volt képes egyetlen légycsapóval elhessinteni a Közel-Kelet egyik legelvetemültebb és legmakacsabb diktátorát. Körülbelül ennyi ugyanis az „érvelés” a legújabb Obama-kritikában.
Képzeljék csak el, micsoda improvizációra vall, hogy Amerika nem előzte meg a felkelőket és nem bombázta le Tripolit még a belső ellenállás kitörése előtt! Hát nem látták a Fehér Házban, hogy Tunézia és Egyiptom után Líbia következik!? Mit kell gatyázni egy ilyen országgal: odacsapunk, kinyírjuk a főnököt és kész! Egyre boldogabb és demokratikusabb lesz a világ!
Az ilyen „elemzőknek” fogalmuk sincs a világról, vagy egyszerűen nem is érdekli őket a valóság. Amit ma már nem az egyre óvatosabb CNN hírtelevízió, de még csak nem is a Fox News propaganda-hálózat alakít, hanem az Al-Dzsazíra, amint azt fiatal arab és perzsa származású amerikai társadalom-kutatók naponta magyarázzák USA-szerte – csak éppen a főáramlatú média nem akarja meghallani őket.
Elmúlt az a világ a Közel-Keleten is, amikor egy-két valódi vagy propaganda-bombával alakítani lehetett az emberek akaratát. Egyelőre nem világos, mennyiben járult ehhez hozzá az ifj. Bush-féle iraki megszállás, de legalább az ő egykori teoretikusai ne állítanák, hogy Obama mindent rosszul csinál – akkor is, ha beavatkozik, akkor is, ha nem. Ha jól láttuk, az idén még sehol sem tüntettek az Egyesült Államok ellen, Irakban viszont keményen és éveken át lőtték is az amerikai inváziós erőket. Az említett fiatal – és szélesebb körben ismeretlen – közel-keleti szakértők szerint pedig az arab népek nagyon is egyértelműen megkülönböztetik a líbiai felkelők légierős támogatását az iraki rezsimdöntéstől, ahol több százezer halott volt az erőszakos demokratizálás ára.
Az amerikai elégedetlenség egy részét az a megtévesztett hit, kicsorbult mértékrendszer csiholja, hogy a világ bármilyen gondját pillanatok alatt meg lehetne oldani – ha elég okosak, talpraesettek, spórolósak vagy éppen háborús költekezők lennének az elnökök és legközelebbi munkatársaik. Hát nem vagyunk képesek okulni például a japán nukleáris katasztrófából, miután éppen amerikai szakértők mutatták ki – a végtelenül lojális és fegyelmezett japán közvélemény megrökönyödésére –, hogy a tokiói kormány által közölt adatoknál sokkal nagyobb a baj: nem néhány hónap a kiszivárgott radioaktív anyagok felezési ideje, hanem néhány száz év. Ehhez képest Kadhafi sokkal hamarabb el fog tűnni a politikai színtérről, sőt a világ színéről is, csak vannak dolgok, amiket ki kell várni. Néha bombák nélkül is.
