A START–III nevű nagy amerikai–orosz összeborulás, azaz a Prágában aláírt leszerelési egyezmény, hovatovább a hétfőn és kedden tartandó washingtoni nukleáris biztonsági csúcstalálkozó árnyékában mérgesedett el még egy fokkal két, egykoron példaértékűen jó kapcsolatokat ápoló Földközi-tengeri ország viszonya.
A török miniszterelnök szerdai párizsi látogatása során azt találta nyilatkozni, hogy a közel-keleti békét jelenleg leginkább Izrael fenyegeti. „Ha egy ország aránytalan erőt alkalmaz, Gázában foszforbombákat használ, nem fogunk gratulálni. Inkább azt kérdezzük tőle, hogyan tehette ezt?... Volt olyan támadás, amelyben 1500-an haltak meg, és hazugságokkal indokolták.... Goldstone zsidó és a jelentése egyértelmű” – mondta Recep Tayyip Erdogan (Az ENSZ által megbízott, Richard Goldstone bíró vezette bizottság jelentésére utalt, amely megállapította, hogy a háromhetes háború során az izraeli és a palesztin oldal is megsértette az emberi jogokat, és háborús bűnöket követett el.) Erdogan szóvá tette az izraeli atomfegyverek – Tel-Aviv részéről soha be nem ismert – létét is, és úgy ítélte meg, az a tény, hogy a zsidó állam sem írta alá az atomsorompó-egyezményt, nem mentesíti az alól, hogy a kérdésről nyíltan beszéljen a nemzetközi közösség előtt.
Erdogan mondandója nem kétséges ugyan, „csupán” a helyet és az időzítést szúrta el, eredetileg azért utazott Párizsba, hogy hazája uniós csatlakozásának támogatásáról győzze meg a francia elnököt, aki köztudottan nyíltan ellenzi annak EU-taggá válását, amit személyes fenntartásai mellett olyan konkrét akadályok is nehezítenek, mint a ciprusi konfliktus, vagy mondjuk a kurd kérdés. Korántsem mellékes az a tény sem, hogy anno 1956-ban Izraelt éppen Franciaország segítette „atomkapacitáshoz.” Annyi hát bizonyos, hogy Sarkozynél nem szerzett pozitív pontokat... és üzenetét érthetően Jeruzsálemben sem süvegelték meg. Sőt!
A török–izraeli elhidegülés a 2008-as év végi gázai hadművelet óta datál, de menet közben néhány „apró”, diplomáciai pofozkodást szülő mozzanat is fűszerezte. Ezek között az első tavaly októberében csúcsosodott ki, mégpedig egy török filmsorozat okán. A közszolgálati televízióban, a TRT1-en vetített, Ayrilik (Elszakítás) című, Gázában játszódó sorozat inkriminált részében egy dühödt izraeli katona mellbe lő egy fal tövébe húzódott ártatlan arab lánykát, és egy tank átgázol a fegyvertelen tüntetőkkel zsúfolt utcán. Az izraeli külügy – amely szerint a török tévésorozat valótlanságokat ábrázol, gyűlöletre uszít és Izrael-ellenes érzelmeket kelt – azonnal behívatta a török nagykövetet. Noha a műsor producere kikérte magának, mondván, nem az egész izraeli hadsereget ábrázolja, csak egyes katonák embertelen cselekedeteit domborítja ki (korántsem mellékesen: a valós világban nem egy hasonlóra volt már példa... Meg egyébként is, a világ minden hadseregében volt, van és lesz katona, aki hajlamos élet és halál urának képzelni magát), a kedélycsillapítás érdekében a TRT az Elszakításból mégis „kiszakított” néhány cikis mozzanatot.
Úgy tűnt, ezzel el is simult az ügy, de januárban egy másik török sorozat, a Kurtlar Vadisi (Farkasok völgye) című került rivaldafénybe. Ez a gázai hadművelet eseményeit igyekszik dramatizálni, ismét csaknem kimondottan egy Izrael-szurkoló szemszögéből.
A sorozat ügyén a török nagykövetet ismét behívatták. Nyilván véleményüket nyomatékosítandó, Danni Ajalon külügyminiszter-helyettes kabinetjében a diplomácia elemi szabályait is felrúgva egy sámliszerűségre ültették, és így fényképeztették a sajtófotósokkal, hogy jól látsszék, az asztalon csak egy zászló van, az izraeli, a török nagykövet pedig jóval alacsonyabban kuporog, mint az őt vizsgálóbíróként vallató Ajalon. Erre Ankara szólította fel Tel-Avivot, hogy kérjen bocsánatot a nagykövetét ért „udvariatlan” bánásmód miatt, amire (bocsánatkérés gyanánt) néhány kurta és értelmetlen mondat volt a válasz.
Itt tehát látszólag a már hagyományosnak mondható izraeli hiperérzékenység és a törökök szólás- & sajtószabadság védelme iránti hithű elkötelezettség ütközése érhető tetten. Amíg az előzőt aligha lehet elvitatni és überelni, addig az utóbbi sajnálatosan elég szelektíven működik. Hogy mennyire, arról Vedat Kursun, az Azadiya Welat című kurd napilap egykori szerkesztője mesélhetne sokat... ha nem élvezné a lágy bánásmódjáról messze földön híres török börtönök vendégszeretetét. Kursunt szerdán ítélték el (még további) három évre, mert a vád szerint a betiltott Kurd Munkáspárt (PKK) tevékenységét propagálta. Büntetése ezzel – lévén korábban további 105 vádpontban is bűnösnek találtatott – összesen 525 éves áristomra kerekedett. 525 év csupán a kurd üggyel való rokonszenvezés miatt. Hm..., érdekes belegondolni, mennyit kapott volna, ha – politikai aknamunkája mellett – netalán sikkaszt, lop és gyilkol is?!
A lap másik újságírója, a Kursun letartóztatása után posztját betöltő Ozan Kilinc eszerint még örülhet is, hogy februárban – hasonló vétkek okán – mindössze 21 évet kapott.
Nem utolsósorban és csöppet sem mellékesen, Uri Blau, Háárec újságírója éppen frissen szökött Londonba, mert otthon katonai titkok kiszivárogtatásával vádolják. Azért, mert az Anat Kamm nevű egykori katonalánytól – aki jelenleg szintén újságíróként dolgozik... már amennyiben ezt teheti, mivel december óta házi őrizetben van – kapott információk alapján megírta, hogy az izraeli katonák nem egy esetben inkább lelőtték a szélsőségesnek vélt palesztinokat, mintsem tartották volna magukat a letartóztatási parancshoz. Kamm kémkedés címén akár életfogytiglant is kaphat.
