Munkatársunk jegyzete
Washington, április 6.
Nemcsak észbontó túlzásoknak, hanem körmönfont, de minden valóságalapot nélkülöző vádaskodásoknak – magyarul: hazugságoknak – vagyunk tanúi az amerikai elnökjelöltek egymás közötti, de különösen Obama elnök elleni kampányretorikáját hallgatva.
Nem egyszer felmerül a kérdés: mire jó mindez, hogyan képes „igazságot tenni”, jól választani, vagy legalábbis bárkiben hinni az átlagember, aki szinte soha nem néz utána a kimondott szó értékének. És mire jó az a rendszer, amelyben a törvényhozásbeli kisebbség szinte bármilyen fontos törvényt képes – ügyes demagógiával – megakadályozni.
A tájékozottabb amerikaiak is tudják ezt és nem is titkolják, hogy el-elborzadnak választott – és választatlan – elitjük politikai szónoklatainak nemritkán alaptalanul vádaskodó hangvételétől. De rögtön hozzáteszik, hogy „csak még sehol sem találtak ki jobb rendszert, mint a demokrácia”. És bármilyen hiányos is a rendszer, többé-kevésbé igazuk van.
Az amerikai politikai színtér tehát nincs híján a rágalmazásnak – attól kezdve, hogy hol született az elnök, egészen odáig, hogy „íme, Medvegyevenek már elárulta az országot, ki tudja, mire készül, ha újraválasztják” A szöuli élő mikrofon mellett elhangzott megjegyzés, hogy ti. „a választások után rugalmasabb lehetek”, a bírálatok újabb sorozatát zúdította Obama fejére, annak ellenére, hogy minden valamirevaló újságolvasó tudja, hogy ez pontosan így igaz.
Mégis van mindennek bizonyos értelme: nem engedi, hogy a hatalom birtokosai álomba ringassák magukat: nincsenek politikai kivételezettek, a rájuk ruházott jogok csak ideiglenes megbízásnak számítanak, és erről soha nem szabad megfeledkezniük. Miközben az új demokráciák „játékszabályokat” tanulnak a régebbiektől, ezt az alapvető intelmet is magukévá kellene, hogy tegyék.
Valami ilyesminek a csírája bukkant elő ismét a magyarországi politika talajából, amikor a kormánypárt kénytelen volt elbúcsúzni az általa választott és minden törvényhozási döntését jóváhagyó államfőjétől. Nem célunk itt most Schmitt-vitába kezdeni, de a tanulságot érdemes levonni. A „kisdoktori”-ügy hozta, hogy a magyar politikusok lázasan publikálják saját dolgozataikat. Hadd idézzünk például a miniszterelnök minap közzétett jogi kari diplomamunkájából: „A társadalmi berendezkedés átalakításához nem elegendő az államhatalom megragadása”, írta 1987-ben Orbán Viktor a lengyel társadalom nyolcvanas évekbeli válságáról szóló kiváló dolgozatában. A civil társadalom is kiköveteli magának a helyet a nap alatt, különben a legfurfangosabb államalakító alap-, sarkalatos és „földszintes” törvények is csak légvárat építenek. Magyarán: nem lehet a világot csak úgy tetszés szerint átrajzolni, meg is kell azt beszélni a rajzban önkéntelenül is szereplő „figurákkal”.
Legalább egy vita – a felmerült kritikus kérdés megvitatása – tehát győzött a magyar politikai színtéren is, ahol jó ideje már csak a kulisszák mögött folytak döntésjogosult viták, a nép meg csak időről időre megtudta a sorsát, a szebb jövőt.
A szerbiai arénában is döntő csatát vívnak a politikai ellenfelek ezekben a hónapokban. Egyetlen tévévitát láttam március közepén öt párt képviselőjének részvételével – és akármennyire savanyú arcok meg vad ellentmondások is tükrözték az ország valóságát, meg kellett állapítanom, hogy nyílt és lényegbevágó vita folyt, az időnkénti torzítási szándékok ellenére. Tulajdonképpen élvezetesebbnek bizonyult, mint az amerikai jelöltek számos tévépárbaja.
Vajdasági magyar kisebbségi ügyekben is van mit megbeszélni. Csak remélni lehet, hogy ebben is példát tud mutatni a közösség, és jelöltjei sikeresen meg tudják vívni a szópárbajt akárkivel, akár ugyanannak a kisebbségnek a másként gondolkodó képviselőivel is. És nemcsak „hivatalos”szinten, hanem a mindennapokban is, a lapok hasábjain is. A lényeg: nem menekülni a vitától. Nincs mit szégyellni, nincs elhallgatható téma. Minden más erőlködés zsákutcába vezet.
