A skinheadek elkapnak egy cigányt, és tudomására adják, hogy mi mindent tesznek majd vele: bemelegítésként jól megverik, aztán gyufát gyújtanak a lábujjai közt, szíjat hasítanak a hátából, meg ilyesmi. A bőrfejűek vezére azonban – toleráns voltát szemléltetendő – elővesz egy dobókockát, majd közli:
– Na, cigány, lásd, hogy mégsem vagyunk olyan gazok, ahogy hírlik, kapsz egy esélyt. Dobjál egyet ezzel a kockával! Ha egytől ötig dobsz, mindaz, amit elmondtunk megtörténik veled!
– És ha hatost dobok?!? – csillan fel a remény a cigány szemében.
– Akkor dobhatsz még egyszer! – így a skinhead.
Annak ellenére, hogy Szíriában csütörtök hajnalban „kitört a béke”, Bassár el-Aszad jövője nem tűnik sokkal fényesebbnek az adomabeli cigányénál.
Valamennyi „játékos” egyetért abban, hogy a Kofi Annan által kialkudott tűzszünet az utolsó esély a 13 hónapja tartó szíriai konfliktus diplomáciai megoldására, viszont a hírre, hogy csütörtökön hajnalra elhallgattak a fegyverek, mégsem sietett senki éljenezni. E visszafogottság persze nem puszta – ne igyunk még a medve bőrére-féle – óvatosságra vezethető vissza. Már csak ezért sem, mert Damaszkusz jelezte, fenntartja magának a jogot, hogy erőszakra erőszakkal válaszol, és az SNC (a Nyugat által nemrég Szíria legitim képviselőjének elismert Szíriai Nemzeti Tanács) is ugyanígy tekint a fegyvernyugvásra. Hovatovább a SNC azt is közölte, a tűzszünet nem azt jelenti, hogy lemond a politikai reformokat sürgető követeléseiről, sőt, amint lehet, újra az utcákra vonulnak, hogy tüntessenek az Aszad-rezsim ellen.
Az sem véletlen, hogy több nyugati elemző már előre eltemette a volt ENSZ-főtitkár – Peking, Teherán és Moszkva által leginkább szorgalmazott – béketervét, egyértelmű ugyanis, hogy a „demokráciát exportáló” nagyhatalmaknak egy ilyen megoldás nélküli megoldás nem megoldás. Még akkor sem, ha a diplomácia eszköztára jelenleg csak a kiküldendő ENSZ-megfigyelőkben és a megoldáskereső párbeszéd esetleges folytatásában merül ki. A NATO és az Egyesült Államok ugye nem adta jelét, hogy katonailag beavatkozna, és más – hatásosnak vélt – „békeszilárdító” eszközök sincsenek.
A nagyhatalmi patthelyzet február elején alakult ki, amikor is Oroszország és Kína vétója miatt az ENSZ Biztonsági Tanácsa nem szavazhatta meg a Szíriát sújtó szankciókat, és velük együtt egy líbiaihoz hasonló intervenciót sem. Moszkva a vétóval épp a „líbiai forgatókönyv” megismétlését akarta megakadályozni, azt vélvén, hogy a NATO – a civil lakosság védelmére hivatkozva – túllépte a meghatalmazását, amikor légierejével a Kadhafi ellen harcolók oldalán avatkozott be.
(Léphaft Pál karikatúrája)
Moszkva – amely a líbiai „forradalom” miatt komoly befektetésektől esett el – számára ez a tűzszünet nem csupán presztízskérdés, hiszen a térségben Szíria az utolsó stabil partnere. Az orosz haditechnikára (elsősorban tankokra, vadászgépekre és rakétákra) vonatkozó szerződések összértéke 2,5 milliárd dollár, emellett stratégiailag nem elhanyagolható a tartúszi kikötő sem, az orosz flotta egyetlen bázisa a FÁK területén kívül.
Washington természetesen másként tekint a kérdésre. Olyannyira másként, hogy 2006 óta (titokban) finanszírozza a szíriai ellenzéket, amely az arab tavaszon felbuzdulva elejében csak utcai felvonulásokkal adott hangot követeléseinek, ám tavaly nyár óta komoly hadfelszerelésre tett szert és – különösen a csempészközpontnak számító Homsz térségében – nagy előszeretettel használta is. E fegyverzet nem az égből pottyant. Egyes washingtoni (és londoni) körök szerint a felkelőket további gyilkokkal kellene ellátni, hogy ők vesézzék ki a rezsimet.
Látszólag meglepő ez az amerikai (skinheades) rezonálás, hiszen – az alavita törzsből származó – Bassár el-Aszaddal inkább szimpatizálna, mintsem bukását sürgetné. Bassár, apját Hafezt megutódolva a „trónon” nem egy nyugati típusú demokráciát épített ki, ám a véres kezű diktátor jelzőjét sem lehet a nyakába varrni. Az, hogy mindeddig szigorú szekularizmussal próbálta kordában tartani a vallási feszültségeket (a lakosság 79 százalékát képező szunniták felülkerekedését), látszólag szintén csak plusznak kellene lennie. Amerika mégis az ősidők óta jól bevált divide et imperat (oszd meg és uralkodj) mellett döntött, azaz elhatározta, hogy a békecsinálás látszata alatt káoszt gerjeszt.
Ebben – a gazdasági tényezők mellett – nem elhanyagolható szerepet játszik a (szíriai) Golán-fennsíkot 1967 óta megszállás alatt tartó Izrael, valamint Irán. A síita Irán érthetően mindenáron el akarja kerülni, hogy Damaszkuszban szunnita hatalomátvételre kerüljön sor, ellenben Jeruzsálemnek és Washingtonnak pontosan ez az érdeke. Ha másért nem, Irán pozícióinak gyengülése reményében. Úgy gondolják, az csak jó lehet, ha Teherán legfőbb szövetségese nélkül marad.
Az, hogy Aszad erőszakos eltávolítása az eddigi vérontást is überelő bosszúhadjárattal fenyeget (amelynek elszenvedői alaviták, síiták, drúzok, keresztények lehetnek), hogy Szíria majdani politikai színterén sem várható egyéb mint a vallásközpontú, szélsőséges erők megerősödése (lásd Tunézia, Egyiptom és Líbia példáját!), ami távlatilag további feszültségek forrása, nem szempont. Bekalkulált járulékos kár, amely felett a honi médiában – újabb békecsináló ötletek kiagyalása közben – naphosszat lehet berzenkedni és az együttérzés őszinte könnyeit hullatni.
