Munkatársunk jegyzete
Washington, április 20.
Humoros lenne, ha nem volna szomorú: Allen West floridai republikánus képviselő szerint az amerikai képviselőháznak „78–81 olyan demokrata párti tagja van, akik a kommunista pártnak is tagjai.
Nyíltan pártkönyvecskés tagok, csak a kongresszusban haladóknak hívják magukat”. Egy explicit választói kérdésre hangzott el minap ez a válasz, annak ellenére, hogy a közönség már magán a kérdésen is felhördült. West, aki azt sejttette magáról, hogy esetleg alelnökjelölti ambíciói is lehetnek – álmainak ezzel persze vége – azóta sem vonta vissza felháborító és hazug kijelentését, sőt tovább fejtegette, hogy „mindenféle ideológia ellen harcol, legyen az „kommunista, progresszív, marxista, szocialista vagy etatista”.
A lényeg, hogy a kissé különc képviselő szerint „ezek mind” – értsd a kongresszusi ellenpárt, a demokraták – „Marxot olvassák” és a „szabadság ellen vannak”. Beleértve természetesen Obama elnököt is, aki – ismét csak az önjelölt West szerint – „nem mert vele vitába szállni”, mert Obama is az emberek szabadsága ellen harcol, például az univerzális betegbiztosítás bevezetésével.
A Progresszív Frakció csakugyan létezik a kongresszusban, de soraiban egyetlen kommunista párttag sincs. A frakció közleményben cáfolta a felháborító vádat, és arra emlékeztetett, hogy hasonló módon kezdődött az USA huszadik századi történelmének egyik legsötétebb időszaka, a McCarthy-féle, Amerika-ellenes tevékenységet vizsgáló szenátusi bizottság boszorkányüldözése. Az ötvenes évek elején tartott meghallgatások idején többek között Ronald Reagan is hozzájárult szakszervezeti besúgóként színésztársainak meghurcoltatásához és Teller Ede, a hidrogénbomba atyja is (tények nélküli) terhelő tanúvallomást tett Robert Oppenheimer kollégájáról, aminek nyomán az amerikai fizikus-társadalom legnagyobb része hátat fordított a magyar származású zseninek.
A West-féle hazugságoknak feltehetőleg csak a választók kis hányada ül fel. A nagyobb gond abban van, hogy a főáramú jobboldali jelöltek egyike sem átallja folyamatosan hangoztatni, hogy az ellenfél – Obama – „nem érti Amerikát”, hogy „más értékeket képvisel”, hogy a „gazdasági szabadság” (és még ki tudja mi minden) ellen van – egyszóval, hogy „nem a magunkfajta”, „nemzetietlen”, kozmopolita, balliberális. Márpedig amikor ezek a szavak egy Mitt Romney vagy Rick Santorum szájából hangzanak el, akkor a racionálisan gondolkodó jobboldali választók is elgondolkodnak.
A frakciót évekkel ezelőtt csakugyan egy magát szocialistának valló, pártonkívüli vermonti szenátor, Bernie Sanders vezette. Edward Kennedy is együttműködött azokkal a szocialista eszmeiségű szervezetekkel, amelyek az oktatás és az egészségbiztosítás demokratizálásáért harcoltak. De valódi kommunista párttag – a hozzáférhető ismeretek szerint – csak a Republikánus Párt színeiben állt valaha is a hatalom közelében. A Nation című hetilap az Amerikában megszokottnál alaposabban utánanézett a dolgoknak, és nyilvánosságra hozta, hogy kommunisták igenis voltak a kongresszusban republikánus színekben, a párt kezdeti időszakában. Maga Abraham Lincoln is olvasta Marxot (aki évekig a New York Tribune c. napilap londoni tudósítójaként kereste kenyerét), sőt közvetlen fehér házi munkatársává választotta Marx szerkesztőjét. Lincoln nem egyszer beszélt a munkásság erejéről és közismerten gyűlölte a tőke-koncentrációt.
Azóta persze sok minden megváltozott, de az emberi – sőt politikai – tisztességnek nem kellene okvetlenül kificamodnia. Mint ahogy az amerikai politikusok jól tudják, a nemzet (és ahogy viszont mi is jól tudjuk, nemcsak az amerikai!) két táborra szakadt, és a „másik” oldal esztelen denunciálása – ami összehasonlíthatatlanul erőteljesebben történik jobbról balra, mint fordítva (demokraták soha nem mondják republikánus jelöltre, hogy „Amerika-ellenes”) – az egész ország kárát szolgálja csak. Logikátlan, értelmetlen, álságos és gyalázatos a nemzet egyik felét „nem-magunkfajtának”, idegen szívűnek, „nemzetietlennek” megbélyegezni. Mert a szerepek és a követett megoldások bizony néha felcserélődnek.
