Munkatársunk jegyzete
Washington, május 11.
Meglepetést okozhatott Szerbiában, hogy néhány amerikai szakértő is bekapcsolódott a Haladó Párt választási kampányába.
Április végén Rudy Giuliani volt New York-i polgármester látogatott néhány órára Belgrádba, hogy a párt fővárosi polgármesterjelöltjével, Aleksandar Vučićtyal megbeszélje, miképpen lehetne a város fejlesztését felgyorsítani. Most, szerdán pedig James Hooper washingtoni Balkán-szakértő nyilatkozott rokonszenvvel az Amerika Hangja szerb adásának Tomislav Nikolić esetleges köztársasági elnökké választásának kilátásairól.
Meghibbantak volna a jenkik? – kérdezték egyesek.
Első pillantásra valóban úgy tűnik, hiszen az Egyesült Államok következetesen ellenezte a szerb (és más) nacionalizmus agresszív tüneteit a délszláv háborúk során és azok vége óta is. Hooper maga mondta nem egyszer, hogy Szerbiának a továbblépéshez be kell látnia két dolgot: az egyik, hogy Koszovó elveszett, legalábbis az Ibartól, vagyis Mitrovicától délre; a másik pedig, hogy Boszniát nem lehet békés úton felosztani. Márpedig ha így van, akkor mire föl ez a hirtelen „lelkesedés” a legnacionalistábbnak tűnő párt iránt!?
Először is, a két úr nem a hivatalos Amerikát képviseli. (Az is igaz, persze, hogy az USA-ban jelentős szerepet tud játszani a külső szakértői vélemény az egyes, kevésbé válságos térségekhez való viszonyulás kialakításában.) De van itt egy fontosabb tényező is, amit felfűtött politikai légkörben és térségben ritkán vesznek észre: szavak helyett a tettek számítanak, azok pedig nem okvetlenül követik a „helyes” vagy elvárt szavak (úgy is, mint „európai orientáció”) kimondóit. Miről is van szó?
Az Egyesült Államokat egy dolog érdekli igazán a térségben: a stabilitás (és természetesen támogatja a piaci liberalizációt és a demokratikus átalakulást is). Ezzel szemben mit láttunk a szerbiai demokrata kormányzás – és különösen a külpolitika – elmúlt időszakában? Azt, hogy Boris Tadić emberei nem merik megtenni azokat a fontos lépéseket, amelyek az ország – és a térség – nemzetközi helyzetének végleges megszilárdulását hozhatnák. Ahelyett különböző diplomáciai ügyeskedésekkel igyekeztek elodázni az elkerülhetetlent – feltehetőleg azért, mert attól tartottak, hogy Koszovó elveszítésének beismerése esetén elsodorná őket a népharag. Nem tudhatjuk, hogy így történt volna-e, mindenesetre a gazdasági helyzet folyamatos romlása is megteheti ugyanezt, és akkor két szék közül a földre kerülnek, az országgal együtt. A gazdaság állapotát ismerjük, Koszovónak pedig így is már csak 7 további állam elismerésére van szüksége ahhoz, hogy az ENSZ Közgyűlése akár már az idei őszi ülésszakán felvegye tagjai közé. Lassú víz partot mos – a tétlenkedés pedig a saját partot mállasztja!
Amerikai tapasztalat alapozta meg azt a felismerést is, hogy a nehéz külpolitikai lépéseket gyakran az az oldal képes megtenni, amelyik miatt a „másik” oldal – bármennyire is szeretné azt elméletben – bénaságra ítéli önmagát. A hetvenes évek elején Richard Nixon mert nyitni Kína felé, a nyolcvanasokban pedig Ronald Reagan tehetett határozott lépéseket a nukleáris leszerelésért – mert nekik nem volt szükségük arra, hogy a belpolitikai színtéren bizonygassák „harcias” mivoltukat.
Nos, ebből fakad az amerikai (üzleti) körök nem is olyan új felismerése és ötlete, hogy amennyiben a „bizonyítottan” nacionalista Haladó Pártot meg lehet nyerni az együttműködésnek, akkor talán megnyílna az út Szerbiának önmagától való „megmentése” előtt. Eközben pedig Dragan Đilas, Belgrád demokrata polgármestere meg Ivica Dačić szocialista belügyminiszter hőböröghet ahogy akar. Giuliani csak a vállát rántotta meg arra, amikor az 1999-es bombázásról kérdezték: „Az régen volt. Az amerikaiaknak és a szerbeknek barátkozniuk kellene egymással”.
Emlékezzünk csak vissza: tíz évvel Németország szinte teljes megsemmisülése és a totális megszállás után a Német Szövetségi Köztársaság szövetségesként léphetett be a NATO-ba. Japán még korábban Amerika elkötelezett szövetségesévé vált. A miloševići Szerbia elleni NATO-légiháború 13 évvel ezelőtt zajlott le, és végső soron segített hatalomra juttatni azokat, akik még mindig felróják Amerikának a nacionál-bolsevik belgrádi rezsim elleni harcot.
Ébresztő, uraim! A történelmet előre kell vívni, nem hátrafelé.
