Munkatársunk jegyzete
Washington, május 18.
A görög választások – vagyis a „választalanság” – újraélesztette az euró halálának lehetőségét.
Éppen akkor, amikor csillapodni látszottak a kedélyek, és a még cselekvőképes kormányok tető alá hozták a német—francia vezetésű mentőakciót. A konzervatív amerikai közgazdászok legnagyobb része soha nem is rokonszenvezett az Óvilág közös valutájával: részben szakmai fölényből, részben pedig a dollár központi szerepének féltéséből. De ezúttal a liberális szakértők is riadót fújnak, és a végveszély valószínűtlensége helyett azt vázolják, hogy akár hónapok alatt letűnhet az Európai Unió legnagyobb vívmánya.
Éppen a vívmányszerűségben látják legtöbben a baj alapvető okát. Jobboldali nézetek szerint Európa (a kommunizmussal való kísérletezés után még egyszer, csak más vonalon) abba a tévhitbe ringatta magát, hogy az emberi természetet racionális meggyőzés útján is meg lehet zabolázni. David Brooks, a New York Times kolumnistája azt írja, hogy mind az amerikai, mind az európai demokrácia alapítói tudták ugyan, hogy az ember esendő lény, tehát ha csak egy módja van rá, valamit fog kérni vagy követelni a semmiért cserébe. Csak míg Amerikában ezt a hatalom decentralizálásával és megbéklyózásával próbálták kiküszöbölni, addig Európában a depolitizált, de központosított nemzeti bürokráciákra bízták a közjavakkal való sáfárkodást.
Brooks szerint aminek most vagyunk tanúi, az azt jelenti, hogy egyik kísérlet sem vezetett sikerre. Az amerikai rendszer felaprózta, ízeire szedte a felelősséget, s úgy könnyű javakat megszavaztatni hitelből, ám egyszerűen lehetetlen azokat megvonni. Ezért ma már egyetlen választott testület vagy vezető sem képes eredményesen kezelni a válságot, évek óta tart a patthelyzet, és a választók sem képesek dönteni, mert még mindig nem fogták fel, hogy a helyzet tarthatatlan. Furcsamód Európában is hasonló a helyzet: a polgárok megkövetelik a jólétet és az amerikainál jóval rövidebb munkahetet – amit Brooks szerint csak a dinamikus kapitalizmus képes biztosítani –, de az utóbbinak viszont gátat akarnak szabni a jóléti állam fenntartásával. „Sem az amerikai, sem az európai modell nem fog újra működni – vonja le a következtetést Brooks – mindaddig, amíg az emberek újra fel nem fedezik és el nem fogadják saját gyengeségüket, és meg nem tanulják féken tartani szenvedélyeiket.”
Meglehetősen borúlátó jövendölés. Ráadásul az örökoptimista Paul Krugman is, úgy látszik, veszíti a reményt. A Nobel-díjas közgazdász szerint (aki a New York Times hasábjain a magyar kormány politikájáról is gyakran szólal meg bíráló hangnemben) akár az euró apokalipszise is gyorsan, hónapok alatt bekövetkezhet. Krugman azért tartja hibás kísérletnek az euró bevezetését, mert az politikai egység nélküli pénzügyi unióként jött létre. Ezáltal ömlött a pénz a görög, az ír, a spanyol és más gazdaságba, mert amit azelőtt bizonytalannak tartottak a befektetők, az euró első, erőteljes hullámain szavatoltnak tűnt.
A buborék azonban Európában is kipukkadt a 2008-as világválság kitörésekor. Sajnos Krugman is elfelejti még egyszer elismerni, hogy abban az amerikai pénzügyi rendszer agresszív alul-szabályozottságának is óriási, ha nem döntő szerepe volt. (Igaz, hogy korábban erre már többször rávilágított, de lehet, hogy folyamatosan kellene ismételni.) A liberális válságszakértő – aki azonban, ha ellentétes okokból is, de egyaránt bírálta George W. Bush adócsökkentő, illetve Barack Obama gazdaságélénkítő csomagjait – ma is azt a nézetet képviseli, hogy a megszorítások politikája csak még nagyobb válsághoz vezet. Az euró megmentését csak úgy látja kivitelezhetőnek, ha az unió tagállamai egy időre lemondanak az infláció féken tartásáról a gazdasági növekedés előmozdítása érdekében. Krugman 3-4 százalékos inflációt szeretne látni Nyugat-Európa-szerte, Németországban pedig még annál is magasabbat. Ellenkező esetben szerinte nemcsak az euró, hanem az unió is kudarcra van ítélve. Krugman internacionalizmusa – sok más amerikai közgazdásszal szemben – abban is megnyilvánul, hogy szerinte az egész világ érdekelt az európaiak sikerében. Az azonban bizonyos, hogy ezért a sikerért az „eurós” kormányoknak kell megizzadniuk.
Veszteni valójuk tulajdonképpen nincs is, tehetjük hozzá: ha ugyanis nem teszik meg amit kell, akkor biztosan elbuknak.
