Munkatársunk jegyzete
Washington, május 25.
A londoni Financial Times gazdasági napilapnak van egy aranyos internetes hirdetése, amellyel előfizetőket igyekszik toborozni: Barack Obama könnyen felismerhető feje búbja körül sárga csillagok köröznek a kék háttér előtt.
Első pillantásra akár glóriának is tűnhet, de valójában azt jelenti, hogy az amerikai elnök (euró-)„csillagokat lát” a jelenlegi gazdasági helyzetben.
És akkor még meg sem hallgatta Jeffrey Sachs Nobel-díjas közgazdászt, aki a minap tért vissza sokadik kínai látogatásáról, és tele van a kínai gazdaság egyértelmű lassulásának meséivel. Miközben az ázsiai óriás a tavalyi évet 8,1 százalékos nemzetgazdasági növekedéssel zárta, az idei első negyedév annak már csak a felére nyújt kilátásokat. A New York Times pénteki cikke egy „félúton” leállított aszfaltozógép szélén búslakodó betanított munkást ábrázol Kína nyugati tartományainak egyikéből, ahol – a világ számára szinte teljesen ismeretlen és látogatlan helyeken – eddig olyan méretű repülőterek épültek, amelyek megszégyenítik a legnagyobb amerikai légikikötőket is. Most viszont leállt az aszfaltozás, mert elapadt a befektetők pénze.
A kínai buborék kipukkanásának lehetősége a pekingi kormányt is rendkívüli ülésre késztette. A miniszterelnök múlt heti terepi látogatása után azt mondta minisztereinek, hogy központi intézkedésekkel elejét kell venni a további lassulásnak. Kínának van erre pénze, sőt a legtöbb pénzügyi mutatója – így például bankjainak egészsége is – rendkívül kedvező. Nagy kérdés azonban, hogy az eddigi bankhitelek mennyire voltak politikai befolyásra alapozva. Értsd: a szárnyaló vonatok és a megarepülőterek mennyire lesznek majd anyagilag is kifizetődőek – a világ bámulatának kivívásán túl.
Mert ha nem, és ha a hatalmon maradásért kapaszkodó kínai tőkés-kommunisták képtelenek lesznek kezelni a gyorsuló lassulást, akkor világszerte újra befelé lábalunk a válságba, ahelyett, hogy – amire négy éve olyannyira vár a világ – nagy nehezen elkezdenénk kilábalni belőle.
A kínai csoda esetleges (vagy ma már inkább valószínű!?) csobbanása elsősorban Európának lehet fájdalmas. Kína a legnagyobb vásárlója az európai technológiának és luxusárunak, viszont az Egyesült Államok exportjának mindössze 0,7 százaléka irányul a távol-keleti országba. Persze ha az európaiak belebuknak Kínába, akkor ők sem fognak amerikai árut vásárolni, tehát a közvetett összefüggések és függőségek mindenkit érintenek.
De térjünk vissza Obama főfájására. Amíg a múlt hétvégi chicagói NATO-csúcs különösebb drámák nélkül zajlott és ismét csak megegyezéshez vezetett az afganisztáni kivonulás – és részleges maradás – kezelését illetően, addig az amerikai szakértők a szerda esti EU-vacsora kilátástalansága miatt dühöngenek. A „rossz étvágyú” lakoma előtt már-már úgy látszott, hogy a május eleji választások következményeit felmérve, és Francois Hollande új francia elnök lobbizásának eredményeként, Angela Merkel német kancellár jobb belátásra tér: Ő maga célzott arra, hogy mégiscsak szükség lehet növekedést serkentő intézkedésekre, hogy talán végre túlléphet Európa a nagy német nadrágszíj-szorítási korszakon. De nem, a szerdai vacsorán Merkel máris visszakozott, és újra csak szigorításokat prédikált.
De miért főhet ettől Obama feje!? Különösen ha tudjuk, hogy a kínai és az európai gazdasági bukdácsolás Amerika malmára hajtja a vizet: a dollár két éve nem látott erős szinten áll az euróhoz képest, és az eurókötvények kibocsátása elleni német ellenkezés megint a dollárkötvények felé sodorja a jobb esélyt nem látó beruházókat. Arról nem is beszélve, hogy a görög euró-kiszállás (amit, amerikai félelmek szerint, a németek már-már elkerülhetetlenként tekintenek) esetleg az euró teljes felbomlását eredményezhetné, amiből még a „nagy német birodalom” is a rövidebbet húzhatná eladhatatlanná váló termékeivel, megfizethetetlenné ugró neomárkájával és a feltartóztathatatlan deflációval. Az USA viszont mindebből ismét győztesként kerülne ki.
Az utóbbi körülmény azonban kevés közvetlen gyümölcsöt érlelne, különösen Obama novemberi asztalára. Márpedig az amerikai elnök újraválasztásáért küzd, ezért egyes amerikai elemzők az eddiginél határozottabb nemzetközi fellépést sürgetnek nála. Obamának gyorsan találkoznia kellene Merkellel, mondják, és emlékeztetnie a német Eisen-Fraut, hogy a német (és a nyugat-európai) jólét alapjait annak idején az USA önzetlen támogatásával sikerült lerakni, valamint hogy a világ legerősebb államainak nemcsak gazdasági ereje, hanem nemzetközi felelőssége is meghaladja a többiekét.
Nagy kérdés, sikerre tudna-e vinni Obama egy ilyen taktikát. A világ legtöbb országának kölcsönös függősége azonban kevés más kiutat látszik hagyni a lépéskényszerben lévő vezetők előtt, mint a jól átgondolt és összehangolt cselekvés.
