Munkatársunk jegyzete
Washington, június 8.
A kelet-európai szakszervezetisek még nyilván jól emlékeznek azokra az évekre, amikor egymás után jártak köreikben amerikai aktivisták, hogy „megtanítsák” őket a szervezeti munka csínjára-bínjára.
Arra, hogyan lehet és kell a magánszektorbeli munkaadókkal (a gazdákkal) vagy az államot képviselő főnökökkel szemben kiharcolni jogaikat és a magasabb bért. Tették ezt a messziről jött lelkes oktatók szívvel-lélekkel, pedig az Egyesült Államokban már harminc éve – egészen pontosan Ronald Reagan szakszervezet- és társadalmi kohézió-romboló tevékenysége óta – visszavonulóban van a szakszervezet.
A legújabb „sikert” a szervezett munkavállalók szétverésében – tulajdonképpen annak megakadályozásában, hogy a kisembernek legalább halvány esélye legyen az egyenlő harcra a milliomosokkal, milliárdosokkal és politikai hatalmasságokkal szemben – az a wisconsini konzervatív kormányzó aratta, aki a télen megfosztotta a közalkalmazottakat – tanítókat, tűzoltókat, rendőröket – nemcsak nyugdíjuk jelentős részétől, hanem még a jogtól is, hogy szervezetten felléphessenek az akár önkényeskedő állammal szemben.
Mint ismeretes, Scott Walker kormányzó – a Teadélután mozgalom egyik kedvence – az állam képviselőházában és szenátusában élvezett minimális republikánus többség támogatásával az USA talán legkizáróbb szabályozását vezette be a köztisztviselők szervezkedési jogával szemben. A felháborodás hatalmas volt, a Chicagótól északra és nyugatra jól ismert nagy hidegek közepette is ezrek szállták meg a törvényhozás épületét és parkját Madisonban, a fővárosban, és hetekig nem tágítottak – miközben a jobboldal még saját demokrata törvényhozó kollégáit is rendőrséggel fenyegette.
A tiltakozásnak sikerült kiharcolnia a kormányzó visszahívási választásának kitűzését – amire most kedden került sor, de amelyet a kormányzó mégiscsak megnyert. A jogpártiak elkeseredését csak az enyhítheti, hogy az állami szenátusban – ahol szintén tartottak visszahívási választásokat – a jobboldal elveszítette a többséget, tehát mégsem tobzódhat fék nélkül a jogfosztó konzervatív politika.
Scott Walker végül is maradt a kormányzói székben (Beta/AP)
A jobboldal természetesen „alapos” érvekkel harcolt a szakszervezetek ellen: a jelenlegi gazdasági válság körülményei között túl drága a nyugdíj és az egészség-biztosítás, és közalkalmazottak esetében az a többi adófizető „hátán csattan”. Vagyis a kisembereket ugrasztották egymás ellen, miközben fortélyosan kimaradtak a képből azok, akiknek az adókedvezményei és pénzügyi manipulációi az egész válságot előidézték. Ezt a csalit könnyen beveszik az emberek – miközben a propagandisták ügyesen feledtetik velük, hogy a költségvetési hiány az esztelen adócsökkentések következménye. Arról nem is beszélve, hogy az amerikai választópolgárnak régóta eszébe sem jut: nem a még felszámolatlan „kedvezmények” (ha nyugdíjat és biztosítást egyáltalán annak lehet nevezni) ellen kéne harcolni, hanem azért, hogy azt a pár évtizede kisemmizettekre is kiterjesszék. A munkaadók és a harminc éve egyre inkább „elhúzó-elhízó” dúsgazdag 1 százalék dölyfe ellen kéne fordulni, nem pedig egymás ellen – ami csak a dagadó profittal rendelkező vékony rétegnek kedvez, s az utóbbi pontosan ezért szítja a kisemberek egymás közti marakodását.
Figyelemre méltó, mekkora szerep jutott a wisconsini politikai csatában a pénznek. A demokrata kihívó 3,9 millió dollárt költött saját kampányára, a republikánus kormányzó pedig 30 és fél milliót – majdnem nyolcszor annyit! A republikánus kincstár háromnegyed része ráadásul az államon kívülről jött, mert a Republikánus Párt legnagyobb adakozói ezt a választást amolyan országos barométerként kezelték, és mindenképpen meg akarták nyerni, hogy ezzel is felcsillantsák az Obama ellen vívott háború novemberi esélyét.
Országos szinten is érdekes pénzügyi hírekről kell a héten beszámolni: május folyamán először gyűjtött be több pénzt Mitt Romney – ma már biztos – republikánus elnökjelölt (76,9 millió dollárt), mint Barack Obama (60 milliót). Romney új lendülete annyiból érthető, hogy május folyamán szerezte meg az abszolút többséget pártja jelölő-konvenciójához, tehát a jobboldali adományok mostantól fogva csak hozzá folynak be.
Ennél sokkal fontosabb tényező azonban a konzervatív többségű legfelsőbb bíróság tavalyelőtti döntése, amellyel lehetővé vált, hogy a vállalatok és egyének korlátlan mennyiségű pénzt juttassanak – ha nem is közvetlenül a jelöltek, de – a politikai célokat támogató szuperalapok kasszájába. Így vált most már jogilag is „tisztává”, hogy a leggazdagabbak saját és az általuk ellenőrzött gazdag cégek pénzével gyakorlatilag korlátlanul támogathassák saját jelöltjeiket – akik persze szinte minden esetben azok a jobboldali politikusok, akik – akár esztelen – adócsökkentéseket prédikálnak, mint a szebb jövő egyetlen zálogát. Minthogy pénzen mindent – véleményt és szavazatot is – lehet venni, a várható következmények, sőt, Wisconsin után már a fejlemények is, egyértelműek.
