A pekingi csúcson újfent egyértelművé vált, hogy a kétpólusú világ nem halt meg, csupán ideiglenes hibernációban van, hiszen a műmosolyos diplomácia sem leplezheti, hogy Kelet és Nyugat merőben másként rezonál a világ fajsúlyos dolgaira.
Egyelőre annyi biztos, hogy Kína és Oroszország nem fog asszisztálni az erőszakos szíriai hatalomváltáshoz, és a „fojtsuk meg szankciókkal a perzsákat” mozgalomhoz sem szolgáltat tovább talpalávalót.
A hét elejei kínai–orosz csúcson, majd a Sanghaji Együttműködési Szervezet (SESZ) vezetőinek csütörtökön zárult értekezletén elhangzott egyéni és közös nyilatkozatok csaknem mindegyike közvetlenül vagy közvetve Washingtonnak (és szövetségeseinek) szólt. A SESZ-tagállamok vezetőinek az az állásfoglalása, mely szerint „a rakétavédelem egyoldalú megerősítése egy ország vagy országcsoportok által úgy, hogy azzal figyelmen kívül hagyják más államok jogos érdekeit, sérti a nemzetközi és a globális stratégiai biztonságot”, valójában Moszkva – ki tudja, már hanyadszor egyértelműsített – neheztelése, mert Washington makacsul ragaszkodik az Európába (Lengyelországba és Romániába) telepítendő rakétapajzsához. Egyszersmind burkolt utalás arra is, hogy Moszkva a kilátásba helyezett válaszlépéseihez (ami ballisztikus rakétáinak a rakétapajzsbázisaira való irányítását jelenti) nemzetközi jóváhagyást kapott. Nem mintha ez kellett volna, de ha van, hát lehet majd lobogtatni.
A SESZ közös nyilatkozatába foglaltak, melyek szerint a Közel-Keleten és Észak-Afrikában elleneznek minden külső katonai beavatkozást, továbbá elutasítják a kikényszerített hatalomátadást és az egyoldalú szankciókat, szintén „kódmentes” üzenetek, azaz tökéletesen érthetővé teszik a sanghaji hatok (kiemelten Kína és Oroszország) Szíriára és Iránra vonatkozó álláspontját. Valójában csak nyomatékosították azt, ami előzőleg a Peking–Moszkva-tárgyalásokon már elhangzott, nevezetesen, hogy Szíriában folytatni kell az Annan-terv végrehajtását, Iránt pedig ne fojtogassák további – kontraproduktív – szankciókkal.
Az, hogy Peking és Moszkva erősen berzenkedik a Nyugat által szorgalmazott agresszív válságkezelés ellen – ha pusztán politikai síkon vizsgáljuk is –, fölöttébb érthető, hiszen a közelmúltbeli katonai beavatkozásokat rendre anarchia és a régió destabilizációja kísérte. Ez nemcsak Líbia, hanem Afganisztán és Irak példáján is jól nyomon követhető. A szíriai konfliktus diplomáciai rendezésének szorgalmazása a két keleti nagyhatalom részéről természetesen számos stratégiai, gazdasági és katonai érdek prizmáján törve is logikus. Oroszország évtizedekre visszamenően Szíria elsődleges fegyverszállítója, emellett 1971 óta Tartúszban haditengerészeti támaszpontot működtet (2005-ben korszerűsítették), ami az orosz flotta egyetlen földközi-tengeri bázisa. Nem mellékes aztán, hogy Szíria-szerte több orosz nagyvállalatnak vannak komoly beruházásai; az orosz gazdaság 2010-ben 1,1 milliárd dollár értékben exportált oda árut. 2006 óta – Oroszország után – Kína a második legfontosabb befektető Szíriában, amely tavaly 2,2 millió dollárnyi értékű kínai árut importált... a fegyvereken kívül.
Washingtonnak ott nincsenek ilyen gazdasági érdekeltségei, így – mivel egyelőre nincs a tervasztalon a líbiaihoz hasonló odasózás forgatókönyve – keményvonalas diplomáciával és gazdasági szankciókkal szítja a tüzet, azt a látszatot igyekezvén kelteni, hogy szívén viseli a szíriai nép sorsát, amelyet ugye – a mainstream média híre(sztelése)i szerint – kizárólag az Aszad-rezsim erői gyilkolásznak. Eme alultáplált agyúaknak való olcsó maszlag mögött az iráni atomprogram körüli kötélhúzás és az ehhez fűződő sakkozgatás, hovatovább Izrael áll. Heh, hogyan kerül a csizma az asztalra? Mit keres itt Irán és Izrael, amikor Szíriáról van szó?
Nos, az orrvérzésig vitatott iráni atomprogramnak és a szíriai csetepaténak csak látszólag nincs semmi köze egymáshoz, a valóságban gordiuszi csomóként fonódnak össze... Izraellel egyetemben. Izraellel, amelyet a perzsa atomprogram nem azért aggaszt oly nagyon, mert attól tart, hogy a majdani atombombát egy Ahmadinezsádhoz fogható szélsőséges ledobja rájuk (annyira azért senki sem őrült, hogy hazáját is biztos pusztulásra ítélje), csupán attól retteg, hogy elveszíti nukleáris monopóliumát és vele együtt az atomfegyver zsarolópotenciáljával is nyomatékosított katonai fölényét, ami – miután kizárólagos politikájával minden szomszédjából ellenséget csinált – nemcsak végérvényes presztízsvesztést jelent, hanem biztonságára nézve is beláthatatlan következményekkel járhat.
Másfelől pedig: a síita Irán és az alavita Aszad-klán vezette Szíria hagyományos szövetséges, így Irán mindenáron el akarja kerülni, hogy Damaszkuszban (szunnita) hatalomátvétel következzen be, hiszen egy szíriai rezsimváltással stratégiailag elszigetelődne, nem tudná tovább terjeszteni befolyását a Közel-Keleten. Az Aszad-rezsim bukása gyakorlatilag szétforgácsolná az Izrael-ellenes szövetséget.
Tökéletesen érthető hát, hogy Jeruzsálem és Washington a szíriai hatalomváltáson fáradozik. Innen a szenvedő szír nép iránti nagy empátia, a felkelők buzdítása és felfegyverzése... és vele együtt minden párbeszédkísérlet, béketerv és tűzszüneti megállapodás meghiúsulása. Innentől a netovábbig.
