Mindennapossá, szokványossá vált, hogy Pakisztán és Afganisztán határvidékéről vagy Jemenből arról érkezik hír, hogy pilóta nélküli repülőgépekről, avagy drónokról indított rakéták küldtek a másvilágra tucatnyi feltételezett terroristát.
A CIA vezényelte célzott likvidálások sorában hétfőn Észak-Vazirisztánban egy dróntámadás végzett az al-Kaida második emberével, Abu Jahja al-Líbivel is. Noha a távirányított gépek mind gyakoribb bevetése világszerte nagy ellenérzést vált ki (derült ki a Pew Research Center szerdán nyilvánosságra hozott közvélemény-kutatásából is), az amerikai adminisztráció már nem rejti véka alá, hogy a hadsereg stratégiáját épp a drónokra építik.
A pilóta nélküli repülőgépek (Unmanned Aerial Vehicle – UAV) vagy távirányított légi járművek (Remotely Piloted Vehicle – RPV), közkeletű nevükön drónok (a drone angolul a méhkasban a herét jelenti) nem számítanak forradalmi újdonságnak, hiszen a 60-as évek óta alkalmazzák őket felderítési és célmegjelölési feladatokra, vagy a légierő éleslövészeti gyakorlatainál töltik be a célrepülőgép szerepét, ám azóta, hogy felfegyverezték őket, s megszületett a pilóta nélküli harci repülőgép (Unmanned Aerial Combat Vehicle – UCAV), valóságos stratégiai forradalom vette kezdetét. Az első felfegyverzett drónt egyébként 1980-ban, az iraki–iráni háború kezdetén vetették be. Egy iráni pilóta nélküli felderítő gépre egyszerűen hat aknavető gránátot erősítettek, és átröppentették az iraki „térfélre.”
Azóta nagyot fejlődött a világ. A Hellfire (AGM–114) páncéltörő rakétákkal felszerelt Predator és a továbbfejlesztett változata, az MQ–9 Reaper stratégiai jelentőségét jól szemlélteti az adat, hogy 2008 augusztusában az amerikai légierő Irakba telepített 174. vadászezrede lett az első, kizárólag drónokkal (MQ–9) felszerelt ezrede, miután állományukból kivonták az összes F–16-ost. Ezzel minden kétség eloszlott: így fest majd a (közel)jövő légiereje.
Az Egyesült Államoknak jelenleg tízezresre becsült drónállománya van, ebből ismeretlen mennyiséget a CIA használ.
MQ–9 Reaper
Természetesen más országok is lépést igyekeznek tartani velük. Köztük Izrael jutott legmesszebbre. Légierejének és kémelhárításának kötelékében jelenleg öt pilóta nélküli gép van: az IAI Heron, az IAI Eitan, az Elbit Hermes 450, az IAI Harpy, valamint az IAI Harop. Az orosz, német és a francia légierő a Heron módosított változatait használja, az indiai seregnek a Heronok mellett Harpy és Harop változatból is van, valamint a saját fejlesztésű DRDO Rustom. Irán egyelőre a Karrar nevű drónnal büszkélkedhet, a kínai távirányított gép a Guizhou WZ–2000 és az AVIC Wing Loong I. Tajvan az amerikai X–47B alapján fejlesztette ki saját drónját, a török TAI Ankát pedig a Heronról mintázták. A törököknek emellett Predatorai is vannak. A brit és az olasz légierő is a Predatorokat és a Reapereket használja. Valamennyi nevezett és nem nevezett számos új modell fejlesztésén dolgozik. Közös nevezőjük: alkalmassá tenni őket a légi utántölthetőségre, amivel egy-egy bevetés hossza szinte korlátlanul növelhető.
A kétségtelen stratégiai előnyök mellett (olcsó üzemeltetés, precíz és a saját emberállományra nézve veszélytelen) a drónokra való átállás számos erkölcsi és jogi kérdést is felvet. Sokak szerint a CIA (nem különben a Moszad) célzott likvidálásai – a járulékos kárként vezetett civil áldozatokkal egyetemben – durván sértik a nemzetközi jogot, felrúgják a hadviselés írott és íratlan szabályait, hovatovább elidegenítik, elembertelenítik a háborút, érzéketlenné teszik azokat, akik végrehajtják a robotrepülős küldetéseket, hiszen a bevetéstől több száz vagy ezer kilométerre levő vezérlőszobából nyilvánvalóan képtelenség átélni, mit is jelent a háború, mit okoz a valóságban a drón, amely nagy felbontású kameraszemével célkeresztjébe fogja a kijelölt célpontot, azután a virtuális pilótának csak meg kell nyomnia a botkormány csúcsán levő gombot. A vezérlőszobából egy videojáték az egész, a valóságban azonban...
És ez még csak a gyerekcipős stádium, hiszen nem csupán a hagyományos vadászgépek örökébe lépő, egyenként távvezérelhető robotrepülőkről van szó, hanem egész rajaikról. A vezérlési algoritmusok szédítő sebességgel fejlődnek, így pl. a Pennsylvania Egyetem GRASP kutatólaboratóriuma és a KMEL Robotics által kifejlesztett quadrotorok (16–20 centi átmérőjű, négyrotoros minihelikopterek) máris csoportosan irányíthatók, több rajformációt képesek alkotni és számos összetett manővert hajszálpontosan végrehajtani. Innen már csak egy aprócska lépés a mindenkori légierő álmáig, avagy a légvédelem rémálmáig, amikor is egy robotrepülőraj az előzőleg betáplált program alapján a radarnyaláb számára végig észlelhetetlenül alacsonyan repülve a semmiből „megjelenik” és percek alatt lerombol minden lerombolhatót.
Nano Hummingbird, avagy a kémkolibri
A fejlesztési stratégia azonban elsősorban nem ezt célozza. A hangsúly a néhány grammos, rovarnyi méretű drónok, afféle nano-robotrepülők fejlesztésén van. A Nano Hummingbird, azaz a kolibri nagyságú élethű kémmadárka máris valóság, akárcsak a robotmoly, amelyet a még a lárvakorban beültetett csip segítségével képesek irányítani. Az eljárás előnye, hogy a moly „működtetéséhez” nincs szükség tápegységre (elemre). A cél egy cyber-rovarhadsereg létrehozása, amelyben minden egyed apró kamerákkal és más érzékelőkkel lesz felszerelve, a fontos információkhoz való hozzájutás érdekében... vagy akár parányi méregtöltetekkel, ha a célszemélyt vagy célszemélyeket életre alkalmatlannak minősítik.
Csak a képzelet szab határt annak, hogy a mindenkori (világ)rendcsinálók mi mindenre használják (majd) őket.
