Munkatársunk jegyzete
Washington, június 15.
Váratlanul és nagy hirtelen fontossá vált a külpolitika – vagy legalábbis a külföldi politika – az amerikai választási harcban.
Roppant érdekes szemlélni, ahogyan az európai válság visszatükröződik az elnökjelöltek és tanácsadóik retorikájában. A republikánus Mitt Romney éppen a múlt héten vallott először színt – miután eddig csak azzal kérkedett, alaptalanul, hogy ő tudja, hogy kell munkahelyeket teremteni. A jobboldal jelöltje saját szavai szerint a válságos időkben tanítók-tanárok, rendőrök és tűzoltók tízezreit bocsátaná el: „túl sokan vannak”! Helyettük inkább „az embereket szeretné támogatni” – ami persze fából vaskarika, hiszen az említett tanítók-tanárok, rendőrök és tűzoltók többnyire mégiscsak maguk is amerikaiak... Ezekben a szakmákban különösen kevés a friss bevándorló, illegális munkavállalás meg szinte kizárt dolog.
Ennél is érdekesebb azonban, hogyan akadnak fenn Romney tanácsai a kettős mérce szűrőin. A jobboldal régóta előszeretettel mutogat Európára. A konzervatívok szerint a jóléti állam – a nyugat-európai életszínvonal, szociális ellátás és védőháló – egyenlő a sors kihívásával, és óhatatlanul a kapitalizmus összeomlásához vezet. Romney egyik tanácsosa éppen a héten közölt cikket egy német lapban, arra buzdítva Angela Merkelt, hogy ne hallgasson Obama tanácsaira és tartson ki a nadrágszíj-húzogató politika mellett. Az csak hagyján, hogy az amerikai politikai színtéren eleve szokatlan a hazai vetélytárs külföldön való szapulása. Sokkal fontosabb arra figyelni, hogyan viszonyulnak az egyes amerikai hatalmi központok az európai fejleményekhez, valamint arra, milyen érdekük fűződik az euróválság végkifejletéhez.
Mitt Romney: Sok a tanár, a rendőr és a tűzoltó! (Beta/AP)
Romney-ék szemmel láthatólag úgy gondolják, hogy az Európai Unió gondjainak megoldatlansága az USA malmára hajtja a vizet: egyrészt ujjal lehetne mutogatni Európára, hogy lám-lám, az emberekre való „esztelen költekezés” hová vezet; másrészt annak dicsőségében remélnek fürödni, hogy kizárólag a leépítéseknek, megszorításoknak, elbocsátásoknak van politikai legitimitásuk.
Mindez azonban szinte fatális rövidlátásnak tűnik: az amerikai gazdaság legnagyobb cserepartnere továbbra is az Európai Unió, amely messze maga mögött hagyja a második helyen álló Kanadát. Kína pedig csak távoli harmadik, amelyet egyre jobban megközelít a negyedik helyezett Mexikó. Ezek az adatok annyira meglepőek, hogy nem elképzelhetetlenül Romney nem is sejti őket. Az USA tehát semmiképpen nem húzhatna hasznot az európai gazdaság összeomlásából. Kivéve azt az egy esetet, ha Romney saját szalonnáját reméli sütögetni egy – EU-okozta – amerikai összeomlás máglyatüzénél. De ez annyira hihetetlen, hogy ne is vesztegessünk rá időt.
Barack Obama és közgazdászai ugyanakkor arra biztatják Merkelt és Európát, hogy szánja el végre magát egy gazdaságélénkítő megoldásra, mert más kiút nem látszik. Érdekes, hogy a londoni kormány éppen ezt tette a minap – pont az a konzervatív–liberális kormány, amely eddig a legnagyobb vehemenciával ellenezte a stimulust mint módszert. Most persze azzal magyarázza saját pálfordulását, hogy az euróövezet válsága miatt kényszerült az újfajta húzásra, holott egyértelmű, hogy az eddigi, kizárólag nyesegetésre alapozott erőfeszítései semmiféle eredményt nem hoztak, csak további romlást Britanniának.
Az amerikai jobboldal előszeretettel festegeti az ördögöt a falra: ha kitartunk az „egyenlősdi” mellett, akkor összeomlik a kapitalizmus. Azt viszont kifelejti az így mázolt végzetmeséből, hogy az elmúlt harminc év folyamatosan az „egyenlősdi” aláásásáról szólt, és miközben a társadalom leggazdagabb egy százaléka óriásit gyarapodott, addig a többiek összvagyona jelentősen csökkent. Hol van itt az egyenlősdi!? Hol van itt a Romney által összemaszatolt formula az átlagember „megsegítéséről”!?
