Két srác rúgja bőszen a bőrt egy ház tövében. Egyszer csak nagy csörömpöléssel betörik egy ablak. – Betörted! – rivall rá társára az egyik. – Te voltál, mert beletetted a lábad – mentegetőzik a másik. – De te rúgtad – érvel újra az első. – Nem én, hanem a lábam – próbálkozik emez. – Különben is – teszi hozzá – a labda nem is az enyém. Valami ilyesmi folyik nagyhatalmi szinten Szíria körül.
Csakhogy eme – korántsem ilyen ártatlan – rugdalózásnak még nagyon sok ablak látja majd kárát.
Röhejes az, ami a nagyhatalmi satuba fogott Szíria körül diplomáciai síkon folyik. Pontosabban, siralmas és tragikomikus. A hipokrízis Szergej Lavrov teheráni vizitje során kezdett igazán kibontakozni, amikor az orosz külügyminiszter hivatalosan először mondta ki; az Egyesült Államok fegyverekkel látja el a szíriai lázadókat. „Nem szállítunk és nem szállítottunk fegyvert a szíriai ellenzéknek” – cáfolt visszakézből szemrebbenés nélkül Jay Carney elnöki szóvivő. Az orosz külügyminisztérium is sietve visszakozott, azt állítván, hogy fordítási hiba történt, a tolmácsok valamit félreértettek, Lavrov nem ezt mondta. Ezzel párhuzamosan Hillary Clinton amerikai külügyminiszter két nap leforgása alatt másodszor is felszólította Moszkvát, hogy állítsa le a fegyverszállítást Szíriának.
Június 18-án aztán egy orosz teherhajó – amely Szíria számára felújított Mi–25-ös helikoptereket szállított – Skócia partjainál kénytelen volt megszakítani az útját. A brit hatóságok azzal vádolták Oroszországot, hogy fegyverekkel látja el az Aszad-rezsimet. Moszkva elutasította a vádakat, a hajó azonban kénytelen volt visszatérni Oroszországba. (A hajón még a szovjet érában gyártott, nagyjavításon és korszerűsítésen átesett helikopterek voltak... régiek tehát, de helikopterek, amelyeket nyilvánvalóan nem permetezésre használnak.)
Pár napra rá a New York Times lerántotta a leplet a kígyó buzgón takargatott lábáról, egyértelművé téve, hogy a szíriai ellenzéket az Egyesült Államok látja el fegyverrel. A lap végtére is csak arról számolt be, amit már mindenki régen tud: Törökország déli részén már jó ideje a CIA emberei ténykednek, koordinálják a fegyverszállítmányok határon való átcsempészését, amiben fő parterük a Muzulmán Testvériség szíriai részlege. (A világ meg csak csodálkozzon kedvére, hogy az Annan-féle béketerv és tűzszüneti megállapodás meghiúsult!) A géppisztolyokat, gránátvetőket, páncéltörő rendszereket tartalmazó „humanitárius segély” beszerzési és szállítási költségeit Törökország, Szaúd-Arábia és Katar állja. Ankara természetesen kizártnak tartja, hogy területén ilyesmi folyna, legalábbis nincs róla tudomása. Na, persze!
Erre jött a múlt pénteki incidens, amikor is a szíriai légvédelem lelőtt egy F–4-es török vadászgépet. Az eset „szépséghibája”, hogy a török Phantom negyed órára a szír légtérben „felejtette magát”. Damaszkusz elnézést kért, de állítólag újabb török gépre is rálőtt, amely a lelőtt F–4-es pilótáinak keresésében vett részt. Feltehetően izraeli gépként azonosították mindkettőt. A NATO – az eset miatt összehívott – keddi, rendkívüli ülésén természetesen csupa bla-bla-bla hangzott csak el, hiszen esze ágában sincs egyik tagállamának sem, hogy megismételje a líbiai kalandot. Recep Tayyip Erdoğan a honi parlamentben érthetően nem hagyhatta ki Damaszkusznak címzett dörgedelmeinek prezentálását. A török kormányfő közölte, bármire lőni fognak, ami Szíria felől megközelíti a határt és biztonsági fenyegetésnek tekintik. Legyen az akár egy kétes szándékú dolmányos varjú is.
Remélhetően csak szópufogtatás – a hadsereg határövezetbe csoportosított erőivel egyetemeben – , ellenkező esetben Törökországot elég egyszerű lehet belerángatni a konfliktusba. Így is biztosra vehető, hogy a felkelők a határvidéken, az észak-szíriai Idlíb tartományban ezentúl jóval aktívabbak lesznek; megpróbálják majd kiszorítani onnan a kormányerőket, hiszen azoknak most nagyon vigyázniuk kell arra, hogy hová lődöznek. Ürügyet egyébként is pofonegyszerű fabrikálni, elég csak arra gondolni, hogy Washington a vietnami beavatkozását felvezető Tonkin-incidens óta hányszor lenyelette már a világgal az efféle csalikat.
Most, hogy mindent egy halomra púpoztunk, illene levonni a következtetést. Először is állapodjunk meg újfent abban, hogy e szíriai szerencsétlenkedés színpalettája sem korlátozódik a fekete-fehérre, a történetben nincsenek jók és rosszak; valamennyi játékos kezén vér szárad.
Oroszország köztudottan Szíria fő fegyverszállítója. Volt és maradt. Az orosz export mintegy 6 százaléka irányul oda. Köztük korszerű fegyverek is: Buk–M-2-es, közepes hatótávolságú légvédelmi rakéták, Pancir föld-levegő rakétarendszerek, valamint Pecsora–2M és SZ–300-as légvédelmi rakétarendszerek. A hét derekán váratlanul – felső utasításra – leállították eme SZ–300-asok leszállítását. Erre két prizmán keresztül lehet tekinteni. A Nyugat felé tett engedmény megnyilvánulásaként, vagy a 105 millió dollárt nyomó szerződés behajthatóságába vetett kétkedésként.
Enyhülés-szagúnak a szombati genfi Szíria-konferencia tükrében neszelhető, amelynek egyik – ENSZ és Arab Liga fémjelezte – kezdeményezése, hogy Szíriában hozzanak létre nemzeti egységkormányt (sejthetően Bassár el-Aszad nélkül). Moszkva már jelezte, hogy a résztvevők névsorától függetlenül ott lesz, de... semmi olyanra sem bólint rá, ami a tipikus amerikai demokrácia-export eszköztárába tartozik. Annál kevésbé, hogy az értekezletre Teheránt nem hívták meg.
Márpedig kihagyhatatlan ebben a partiban, hiszen a tárgyalásos rendezés a Szíria legfőbb szövetségesének számító Irán nélkül eleve kudarcra ítéltetett. Idült illúzióhajhászás persze azt remélni, hogy a szíriai hatalomváltást áhító Jeruzsálem és Washington megállapodásos rendezést szorgalmazna. Elég a látszatkeltés is, hiszen ez pompás alkalom arra, hogy Teherán kocsiküllői közé vasrudat lökjenek... ami járulékos haszonként Moszkva szekerét is rendesen megakasztja.
