Munkatársunk jegyzete
Washington, július. 28.
Mindannyian emlékezünk arra a tavalyi román–magyar jéghokimeccsre, amelyen mindkét válogatott a magyar himnuszt énekelte: a nemzet és a sport egysége lángolt fel spontán a játékosok kebelén – a politikusok és nacionalisták nem kis bosszúságára.
Londonban, és általában a legújabb olimpiákon, ez és az ehhez hasonló „botrányok” egyeseket nemesen globalizálnak, másokat pedig durván kiközösítenek.
Nem egy olimpiai álom égett már el a játékok lángjában – és itt nemcsak a sportkudarcokra gondolunk. A Nemzetközi Olimpiai Bizottság részvételi szabályzata sok tekintetben bizarr, ellentmondásos, sőt kegyetlen – de leginkább idejét múlta. Egyrészt kimondja, hogy a versengés a sportoló egyének – nem pedig a részvevő államok – között folyik, másrészt viszont senkit sem enged fellépni anélkül, hogy egy országos olimpiai bizottság listáján szerepelne. A NOB „bölcsei”, akik szigorúan betartatják a regulát – kivéve, amikor nem – mindeközben számtalan korrupciós botrányt tudhatnak a saját soraikban. Ha maga a gigantikus rendezvény átláthatatlannak tűnik, akkor a kulisszák mögötti „játékok” még inkább azok.
Miközben a kettős vagy többes állampolgárság világszerte terjedőben van – és ez természetes a globalizáció korszakában (Magyarország tavalyelőtti lépése korántsem tartozik az elsők közé ilyen tekintetben) –, addig a sportdicsőség érdekében ajándékozott útlevelek kérdése egyre inkább szemet szúr. Ráadásul – akárcsak az „igazi” kettős állampolgárságok esetében – egy rakás helyi és nemzetközi szabály teszi szövevényessé.
Miközben a NOB „nagylelkűen megengedte a szerbiai sportolóknak, hogy 1992-ben az ötkarikás sportlobogó alatt lépjenek fel – annak ellenére, hogy politikai vezéreik háborúban álltak és háborús bűnöket követtek el szomszédaik ellen –, addig ugyanaz a bizottság az idén nem tette ugyanezt lehetővé a koszovói sportolók számára. Koszovó zászlaja pedig azért nem jelenhet meg, mert a NOB önkényesen értelmezi saját szabályzatát az államok nemzetközi elismeréséről. Így az egyetlen koszovói sportoló, aki jelen lesz Londonban, Majlinda Kelmendi cselgáncsozó, kénytelen albán színekben versenyezni, mert albán útlevele is van.
Kelmendi döntése tökéletesen érthető: két szomszédos országhoz, egyetlen nemzethez tartozik – és nincs ideje kivárni, amíg a világ 80 országán túl, amelyek már elismerték Koszovót, a többiek, különösen Moszkva és Belgrád, jobb belátásra térnek. Az ő helyzete leginkább a szaúd-arábiai sportolónőkéhez hasonlítható, akiknek középkori erkölcsökön alapuló, diktatórikus királysága nem engedélyezi a nők szereplését – a NOB pedig nem teszi lehetővé számukra az olimpiai lobogó alatti vonulást, amivel ugyanolyan vaskalapos zsarnoksággá teszi önmagát.
A kettős állampolgár sportolók nagyobbik része azonban nem az ilyen lehetetlen helyzetek miatt vetélkedik hazájáétól eltérő színekben. Pekingben két amerikai kosarazott az oroszoknak. Torinóban kanadai jégtáncosok szereztek érmet az USA-nak (ifj. Bush elnök külön törvényt írt alá, hogy soron kívül kaphassanak amerikai állampolgárságot), Ausztrália pedig szintén kanadai síelőkkel dicsekedett. A 90 év után újra bemutatkozó svájci labdarúgó-válogatottban nem egy fekete bőrű afrikai, illetve arab játszik, noha a svájci állampolgárságot ugyancsak nehéz megszerezni. Katar gyakorlatilag megvette az egész bolgár súlyemelő-válogatottat, más arab-öbölbeli sejkségek pedig a kenyai hosszútávfutók második arcvonalát. Kína és a világ harmadik legjobb asztaliteniszezője viszont nem léphet fel, mert egyéniben egy országból csak ketten indulhatnak.
Az olimpiai részvétel a legjobbak kiváltsága kellene hogy legyen, nem az önkényesen értelmezett, önös érdekekhez idomított szabályoké. Itt az ideje, hogy a NOB tagjai – akik feltehetőleg diplomáciai útlevéllel grasszálnak gazdagon megvendégelve bárhol a világon – megértsék az idők szavát, és valódi, korra és emberekre szabott megoldással álljanak elő, méghozzá azonnal. Rajtuk is számon kell kérni az olimpiai mottó testre szabott változatát: Többet, jobbat, gyorsabban!
