Munkatársunk jegyzete
Washington, augusztus 3.
Hetvenhétezer dollárnyi veszteséget írt le adóalapjából Mitt Romney amerikai republikánus elnökjelölt, valamint lótulajdonos felesége, a Rafalca névre hallgató olimpiai kanca tavalyi gondozása címén.
Ennél sokkal többe került Romney egyhetes európai és izraeli túrája, amelynek során a 2002-es téli olimpia vezérigazgatója a „nagy” diplomácia terén is tapasztalatokat kívánt szerezni. Akárcsak családi lova, a konzervatív elnökjelölt sem mutatkozott túl sikeresnek a nemzetközi megmérettetés porondján.
Rafalca ugyan ráidomult a lóbalett (ahogy angolul néha nevezik ezt a meglehetősen bizarr versenyszámot) kötelező etikettjére, ahol kevés improvizálásra van lehetőség, ám Romney vagy képtelen betanulni a nemzetközi kommunikáció alapvető illemtanát, vagy egyszerűen semmibe veszi azokat. „Szabadgyakorlatra” viszont egyértelműen képtelen. Körútjának mindhárom állomásán igyekezett nagyokat mondani – ráadásul előre megtervezhető témákban –, és mindenütt sikerült felbosszantania vagy a közönséget, vagy a többi „versenyzőt” – vagy a nemzetközi aréna „bíráit”. Pedig a pálya egyértelműen el volt simítva számára: mi lehetne egyszerűbb, mint amerikaiként „célba találni” a legbensőségesebb szövetségesnél, a büszke, de alázatos briteknél; hangzatos védelmi garanciákat nyújtani az állandó halálos veszélyben élő Izraelnek, majd bombagólokat lőni a katolikus Varsóban az antikommunizmus (picit elnyűtt) mezében!
Ezzel szemben Romney alaposan megtömte saját hálóját – öngólokkal. Lehet, hogy voltak szabatos tánclépései is, de a sajtó általában nem azokra figyel. A mégoly barasnyikovi (vagy rafalcai) diplomáciai balett ugyanis szinte sohasem üti meg a riporterek érzékenységi küszöbét. A jobboldali jelölt támogatói és hívei elvben arra hivatkozhatnának, hogy a sajtó eltúlozta a bírálatot és fekete szemüvegen át szemlélte az európai „kűrt”. Csakhogy aki olyan magas hivatalra tör, mint túránk hőse, annak ezzel tisztában kell lennie – és például vízimotorbiciklizés helyett inkább magolná be a szabálykönyvet. Arról nem is beszélve, hogy a hasonló európai akadálypályát végigjáró elődje – a 2008-as jelölt Barack Obama, aki Romney szerint kudarcot kudarcra halmoz – százezres tömegeket villanyozott fel Berlinben és Párizsban, ahol egyáltalán nem olyan kritikátlanok a spontán hallgatóságok az Egyesült Államok politikájával szemben, mint Angliában, Izraelben és Lengyelországban.
Romney baklövéseiről már beszámolt a sajtó, de nem árt felidézni őket, mert világszerte tanulhatnak belőle a politikusok és a jelöltek. Londonban úgy nyitott, hogy – saját sikeres olimpiai karrierjének a nyergében – kételyeit fejezte ki a szervezési munkálatok sikerességéről. A házigazdák nem is haboztak és a Romney-féle Salt Lake City-vel vágtak vissza: Nem mindegy ugyanis a világ egyik legsűrűbben lakott, legnyüzsgőbb városában szervezni olimpiát, vagy az isten háta mögött.
A lótulajdonos eddigi kampánya során nagyon nehézkesen tudta kimutatni emberi arcát, ezért az egyik amerikai tévériporter könnyű labdát adott fel neki, rákérdezve a családi paripa küszöbönálló fellépésére. Romney azonban ezt is elpuskázta, mondván, hogy a díjlovaglás valójában a feleségének a sportja, ő nem is ismeri a szabályokat, nem is tudja, melyik napon kerül sor a nagy mutatványra, nem is lesz ott, Ann egyedül nézi majd a futamot. Na már most ez is arra utal, hogy a csodás családról alkotott negédes Romney-kép kampánymese csupán: aki leír 77 ezret az adójából egy olimpikon lóra és annyira rajong a családjáért, csak kicsinálná, hogy a nejével együtt szoríthasson a sikerért, nem!? A valóság az, hogy Romney attól tart, hogy a választók rájönnek az ő valódi énjére, milliomosi mivoltának mérhetetlen másságára meg magasságaira, és ezért „nem szeretik” majd. Ettől retteg, ezért nem képes emberi (ál)arcot feltenni a kampány során.
Jeruzsálemben eleve várható volt, hogy Obamától nagyobb elkötelezettséget és rokonszenvet próbál majd mutatni a zsidó állam iránt, s ez meg is történt. Így például – az amerikai állásponttal ellentétben – elrebegte, hogy milyen felemelő „Jeruzsálemben lenni, Izrael fővárosában”. (Washington természetesen Tel Avivot tartja fővárosnak a vitatott sorsú Jeruzsálem helyett.) De ezen túl is sikerült megsértenie a palesztinokat azzal, hogy kijelentette: „Annak okát, hogy Izrael egy főre eső nemzeti jövedelme kétszer akkora, mint a palesztin területeké, a zsidó kultúrában kell keresni.” Részletkérdés, hogy nem kétszer akkora, hanem ötször akkora. Ennél sokkal lényegesebb különbséget hanyagolt el a vendég: csupán azt, hogy nem a palesztinok tartják sokméteres falak és gépfegyverek totális embargójában az ízeire szabdalt Izraelt, hanem fordítva. Nem a palesztinok kaptak az elmúlt három-négy évtized során százötven milliárd dollárnyi(!) soha vissza nem fizetendő ajándékot Amerikától, hanem Izrael. Mindemellett persze a zsidóság szellemi teljesítményének évezredes nagyszerűsége abszolút vitathatatlan. De manapság a pénz és a Szovjetunióból importált, remekül iskolázott, friss és ugrásra kész vér is segíthet egy picit. Még fontosabb, hogy ha az USA jó szándékú közvetítőként akarja megoldani a közel-keleti válságot, akkor a Romney-féle egyoldalú simulékonyságnak, sőt benyaliságnak semmi keresnivalója nincs a térségben.
Végül Varsóban, ahol semmiféle rejtett eszmei-politikai akna nem várta a vendéget, ő mégis rátaposott egy párra. Nem mellékesen a hazai katolikus szavazóknak is udvarolva, Romney II. János Pál pápa rendkívüli személyiségét méltatta, majd a kommunizmust rövidre záró villanyszerelővel parolázott, aki egyértelmű támogatását mutatta ki neki Obamával szemben (akit Lech Walesa régóta élesen kritizál az amerikai elnök állítólagos oroszpártisága miatt). Csakhogy Walesa már rég nem a Szolidaritás bálványa – legfeljebb nyugalmazott hőse. Ezért a lengyel szakszervezetek azonnal visszalőttek saját exeszményüknek és Romney-nak, rámutatva arra, hogy az utóbbi Amerikában következetesen síkraszáll a szakszervezeti jogok eltiprásáért.
A nagy európai „meccs” utolsó perceire is maradt egy káromkodásokba szabott öngólja a Romney-stábnak. Miután a milliomos cinikusan elhessentette adófizetői múltjának riporteri firtatását, és miután az egész hét alatt nem volt hajlandó az őt kísérő amerikai újságírók kérdéseire válaszolni, az utolsó varsói helyszínen, „belimuzinolás” közben néhány újságíró utánakiáltotta a kényelmetlen kérdéseket. (A minap röppent fel a hír a szenátus demokrata munkaelnökétől, hogy Romney állítólag tíz évig nem fizetett adót!) Mire a stáb sajtósa kétszer is nyomdafestéket nem tűrő hangon utasította rendre az amúgy is kötéllel elbarikádozott „firkászokat”, mondván, hogy ne „szentségtelenítsék meg” a lengyelek szent emlékművének hangulatát.
Így ért véget Mitt Romney európai hármasugrása, amelynek során a „nemzetközi tapasztalat” mindenesetre bejött, de nem biztos, hogy az olimpiai lóbalett szokásai szerint. A tekintélyépítő túra ugyanis díszlépésekből ballépések parádéjává sorvadt.
