Munkatársunk jegyzete
Washington, augusztus 10.
Mindössze két hét maradt hátra az amerikai Republikánus Párt választási közgyűléséig, amelyen Mitt Romney volt massachusettsi kormányzót hivatalosan is a párt elnökjelöltjévé avatják.
Romney azonban egyelőre hallgat saját alelnökjelöltjéről: feltehetőleg közvetlenül az olimpiai láz elmúltával teszi majd közzé, kit választott saját jobbkezéül, hogy még a pártkonvenció előtt bejárhassák a legkritikusabb szövetségi államokat.
Természetesen hatalmas a találgatás országszerte: ki lesz az, akinek Romney felkínálja a pártlista második helyét. Mint emlékezetes, a legutóbbi elnökválasztásra készülődve John McCain akkori jobboldali jelölt óriási meglepetést okozott a korábban szinte teljesen ismeretlen Sarah Palinnel. Palin egyrészt személyes varázserejével és dinamizmusával hatalmas lendületet – noha nem eleget – adott a republikánus kampánynak, másrészt viszont pillanatok alatt kiderült, hogy egyáltalán nincs felkészülve arra, hogy a nagypolitika kérdéseiről beszéljen és főleg vitázzon, sem a sajtóval, sem a nála sokkal erősebb ellenféllel. A 2008-as vereség után Palin lemondott kormányzói posztjáról és gyorsan beállt az ultrajobboldali médiavilágba – amivel sok pénz és még nagyobb népszerűség jár. Sokan azt hitték, hogy idénre akár elnökjelölt is lehet, de ma már még az alelnöki posztra sem veszik komolyan figyelembe.
Kik is hát a lehetséges jelöltek? A racionális fontolgatás ezúttal bejöhet, hiszen Romney láthatja, hová vezetett négy évvel ezelőtt a bombameglepetés. Senki nem vitatja, hogy egykori vezérigazgatóként Romney nyilván ért ahhoz, hogy lojális, de egyben hatékony „jobbkezet” válasszon. Csakhogy a republikánus jelölt az elmúlt évtizedek egyik legtehetségtelenebbül kampányoló konzervatív politikusának bizonyult, sőt stábjának sajtóképviselői is hibát hibára halmoznak. Mindez előrevetíthet egy kevésbé racionális alelnökjelölt-választást is.
A számításba jövő „nagyágyúkat” eleve kiszűrik a szakértők: Palin után Condoleezza Rice említése is a múlté. Donald Trump eklektikus milliárdos sokat segített Romney-nak miután saját jelöltetéséről lemondott, de a másodhegedűs szerepét nem éppen őrá szabták. A lehető legjobb választás, Jeb Bush volt floridai kormányzó pedig szinte bizonyosan nem vállalná az idei próbát.
Marad tehát a „jelölt-jelöltek” második köre: Chris Christie New Jersey-beli és Bob McDonnell virginiai kormányzó, Tim Pawlenty volt minnesotai kormányzó, Bob Portman ohiói szenátor (George Bush egykori költségvetési igazgatója), Marc Rubio fiatal latin-amerikai származású floridai képviselő, valamint Paul Ryan wisconsini képviselő, a költségvetési bizottság nagyhatalmú és tehetséges elnöke.
A „hivatalos” mérce csak abból áll, hogy ki az, aki egy elnöki tragédia esetén aznap át tudná venni a Fehér Házat. A fiatal Rubio kivételével a többiek már mind bizonyítottak – így vagy úgy. Az igazi kérdés viszont az, mi Romney számára a legfontosabb szempont. Az-e, hogy egy ingadozó államot megszerezze magának az alelnökjelölt személyes kötődésén keresztül (Florida, Ohio és Virginia ebben a képletben fontos szerepet játszhat), vagy az, hogy olyan embert vegyen maga mellé, aki hatékonyan tudná kiegészíteni, netán ellensúlyozni az elnökjelölt eszköztárát – vagy hiányosságait. Paul Ryan például bátran harcol a konzervatív költségvetésért (aminek a levét a kisemberek innák meg, viszont a szavazatok nagyobbik részét ők nyújtják). A másik kampányadu a gömböc termetű, harsány szavú, de egyelőre sikeresnek tűnő Christie lehet, akinek szókimondó stílusa nagyot lendíthet az örökösen mellébeszélő Romney mellett, különösen a fehérbőrű munkásosztály köreiben. Rubio esetleg mindkét kategóriába belefér, mert esetleg hozni tudná Floridát, de az ország más részeiben is el tudna csábítani néhány százalékot a hispán szavazók közül. A Teadélután mozgalom is imádná, viszont ő a legtapasztalatlanabb az egész csoportban. Portman és Pawlenty a stabilitást képviselné Romney ezerszer ide-oda táncoló múltjával szemben, viszont ugyanolyan szürke egyéniségek, mint maga az elnökjelölt.
Romney kínjait nyilvánvalóan tetézi, hogy ha a legjobbak közül választ, akkor saját nimbuszát (ha egyáltalán van neki ilyen) veszélyezteti, mert akár Christie, akár Ryan messze túlszárnyalja őt politikai tehetségben és karizmában. Hja, nem könnyű elnökjelöltnek lenni.
Arról nem is beszélve, hogy Barack Obama országos előnye – különösen az olyannyira fontos „hintaállamok” között – nem csökkent, hanem növekedett az elmúlt három hónapban.
