Munkatársunk jegyzete
Washington, augusztus 17.
Egy célt mindenképpen elért Mitt Romney konzervatív elnökjelölt a republikánus pártlista második emberének kiválasztásával: felrázta a meglehetősen egyhangúvá – és Romney-ra nézve egyre kilátástalanabbá – váló kampányt.
Paul Ryan wisconsini szövetségi képviselő újdonsült főnökéhez hasonlóan jóképű (ki-ki a maga korosztályának eszményképei szerint), de a volt olimpiai főszervezővel szemben igazi sportos alkat, ráadásul húsz-egynéhány évvel fiatalabb, roppant ambíciózus, és nagy hévvel vetette bele magát a politikai harcba.
Ugyancsak Romney-hoz hasonlóan Ryan is súlyos terheket hozott magával a kampányba. Nincsenek, nem is voltak százmilliói off-shore ügyletekben, sem paripája a londoni díjlovaglásban, sem kutyája a nyaralásra induló családi autó tetejére kötve, és még csak nem is szüntetett meg cégek tucatjait, amelyekben munkások ezrei vesztették volna el munkahelyüket – hiszen Ryan soha nem dolgozott a politikán kívül. De világnézeti alapelvei olyasvalamihez fűződnek – Ayn Rand oroszországi zsidó születésű, amerikai ateista, ultra-inidvidualista filozófus-írónő átlagember-gyűlölő világvíziójához –, ami nemcsak az amerikai politikában oly fontos szerepet játszó vallásosságot, de a még oly konzervatív kisember ideáljait is tagadja, sőt megveti.
Rand legismertebb műve, a Veszett világ (angol eredetiben: Atlas Shrugged) című ezerszáz oldalas utópista hiperkapitalista regény, amely arról szól, hogy mindenki csak önmagáért tartozik felelősséggel, semmilyen kötelezettsége sincs a társadalommal szemben, és csak a „teremtőknek” – értsd: a nagytőkével rendelkezőknek – van bármilyen joguk ebben a veszett világban. Akár arra is, hogy kivonuljanak belőle és csak önmaguknak éljenek – mások verejtéke árán. De ha el is vonatkoztatunk Ryan vízióitól és csak törvényhozásbeli mindennapjaira szorítkozunk, Romney-nak akkor is rögtön meggyűlt a baja alelnökjelöltjének közelmúltjával: már közös kampányuk első napján arra kényszerült, hogy elhatárolja magát Ryan eddigi legfontosabb „vívmányától”, a képviselő és a párt költségvetési tervétől, különösen pedig az idősek egészség-biztosításának magánosítási szándékától. Legalábbis a kampányszlogen szintjén.
„Cserébe” viszont Ryan már a legelső tévéinterjújában – amelyet ráadásul az ultrakonzervatív Fox News hírcsatornának, tehát „barátságos mérkőzésen”, hazai pályán adott – majd elharapta a nyelvét, és mintegy rajtakapva forgatta a szemét kínos hallgatás közepette, amikor arra a legegyszerűbb kérdésre kellett volna felelnie, hogy Romney – sőt, mentő kérdéssel kisegítve: az ő, tehát Ryan – pénzügyi terve mikorra számítja egyensúlyba hozni az állami költségvetést.
Ryan ugyanis nem tudta a választ. De nem azért, mert „nem számolta végig” (ahogy zavarában kibökte) a formulákat –, hanem azért, mert sem az ő, sem Romney terve nem kínál nullaszaldós államháztartást – legfeljebb csak 30-40 év múlva. Ha majd „újra növekedési pályára lépünk”.
Ami persze sovány vigasz, és Obama sem támadható vele, mert a jelenlegi elnök hivatalba lépésének harmadik negyedéve óta különben is folyamatosan növekszik az amerikai gazdaság, ám az mégsem elegendő a költségvetési egyensúly megteremtéséhez. Romney és Ryan ezért kénytelen mindig valami másról beszélni – bármiről, amire ráfogható, hogy Obama rontotta el, vagy legalábbis hogy nem ért hozzá. Például a gazdasághoz. Mert hogy Romney-ék szerint „el kell oldozni a gazdasági élet” láncait, (értsd: csökkenteni a milliomosok amúgy is alacsonyabb kulcsú adóit), hogy életre keljen a termelés. Azt persze nem mondják, hogy kinek, mit és hol fognak termelni az így „felszabadított” iparkapitányok, ha közben újabb milliók veszítik el megélhetésüket.
A láncoldozás azonban csak akkor elfogadható terminológia a jobboldal számára, ha ők használják. Amikor Joe Biden alelnök idézte a szóképet, hozzátéve, hogy a nagytőke láncainak eloldozása a kisember újbóli „láncra verésével” járna, akkor a Romney-stáb azzal vádolta meg, hogy fajgyűlölő kódszavakat használ. Mert hogy egyeseket a rabszolgák láncaira emlékeztethet a mondat.
Ezt hozta hát az amerikai elnökválasztási kampány az első héten, miután a kihívó lista is teljessé vált. Augusztus végén a Republikánus Párt konvenciója következik, egy héttel később pedig a demokratáké. Utána jöhetnek a tévéviták, amelyek az idén várhatólag jóval érdekesebbek lesznek, mint az elmúlt néhány alkalommal. A jelöltek ugyanis most csakugyan a lényegi problémákról vitáznak, a kérdés csak az, hogy milyen szinten – és kinek a szekerét tolva.
