Munkatársunk jegyzete
Washington, augusztus 30.
Tüzesedik a hangulat a tampai sportcsarnokban, a Republikánus Párt jelöltállító közgyűlésén. A harmadik est vezérszónoka, Paul Ryan alelnökjelölt volt, aki – kezdeti szónoki botladozásai után – mindenkinél jobban felvillanyozta a konvenció résztvevőit.
Hiába kapta csak a második helyet a pártlistán, ő az ultrakonzervatív vonulat által irányított amerikai jobboldal igazi új arca. Ő az, aki úgy képviseli mosolyogva a párt jobbszárnyát, hogy közben a mérsékeltebb rétegek is elfogadják, a függetlenek egy része pedig elhiszi, hogy mérsékelt politikát képvisel. Hiába Romney az elnökjelölt, a 22 évvel fiatalabb Ryan az, aki autentikusan meg tudja fogalmazni a domináns értékeket.
Az első napi program hurrikán miatti lemondása és a második nap lanyha hangulata után szerda estére már tűzbe jött a párt több ezer küldötte. Benne volt a levegőben, ahogyan a pártaktivisták beleélik magukat egy „új politika” új arcok által való megvalósításának lehetőségébe. John McCain legutóbbi elnökjelölt már csak epizódszerepet kapott, amelyből – a maga jellegzetes bárgyú mosolyával – mindössze hat új katonai beavatkozásra szólította fel Amerikát, miután neki magának az ország által 2008-ra alaposan megelégelt iraki és afganisztáni háború miatt esélye sem volt a Fehér Házra.
Az amerikai jobboldal igazi új arca: Paul Ryan (Beta/AP)
Az akkori háborúk elindítója, a párt legutóbbi sikeres elnökjelöltje, ifj. George Bush el sem jött a konvencióra. Egy „videoüdvözleten” túl a republikánusok a nevét sem ejtik ki. Félnek a bushi nyolc év emlékétől, mint ördög a szenteltvíztől. Nem is csoda: az Egyesült Államok a legutóbbi konzervatív kormányzat alatt – és miatt – keveredett történelmének második legnagyobb gazdasági válságába, és ezt mindenáron feledtetni kell a választókkal. Természetesen azt is, hogy a mostani alelnökjelölt fiatal kora ellenére egyáltalán nem új szereplő: annak idején Bush minden államadósság-növelő intézkedést támogatott. Ennek az emléke kellemetlen lenne, hiszen a jelenlegi tandem pont az ellenkezőjéről beszél. Az akkor volt, ez most van, és a feltételezhető krédó: ne azt nézd, mit tettem, hanem azt, mit prédikálok.
Vonatkozik ez az est legnagyobb meglepetésére, Condoleezza Rice-nak, a második Bush külügyminiszterének és korábban nemzetbiztonsági tanácsadójának a beszédére is. Ő sem új arc, de nem hagyhatták ki a konvenció szervezői, mert szükségük van minden nőre, és minden színes bőrű politikusra, akire hivatkozhat egy olyan párt, amely egyébként erőteljesen szigorodó nőellenes és kisebbségellenes politikát folytat. Condi azonban olyan beszéddel rukkolt ki, amelynek semmi köze a Romney–Ryan lista politikájához, de annál több saját politikai ambícióihoz. Hiába mondogatja ugyanis ő szerényen, hogy már eddigi teljesítményeivel (a betöltött posztokra gondol, nem a népszerűtlen iraki és afganisztáni háborúra, amelyekhez oly hűségesen asszisztált) is nagyon meg van elégedve. Eközben minduntalan arra emlékezteti közönségét, hogy ő „az a kislány, aki a szegregált déli Birminghamben nőtt fel, ahol édesapja arra tanította, hogy – noha moziba sem mehet és hamburgert sem vehet ugyanott, ahol a fehérek – ha teljes erőbevetéssel tanul és dolgozik, még az Egyesült Államok elnöke is válhat belőle...” Ilyet csak az ismételget, aki komolyan is veszi.
Condi szavai eltérnek a párt megszokott hangvételétől. Ő, a volt stanfordi rektorhelyettes, az oktatás minőségének javításáról, és a kevésbé szerencsés rétegek felemelkedésének biztosításáról beszélt, amit a Romnie–Ryan-féléktől soha nem lehet hallani. Persze hozzátette azt is, hogy az utóbbi kettős a megfelelő vezérpáros, amely majd visszakormányozza az országot az „amerikai kivételezettség” szférájába. Condi, a főnixmadár, maga is a kivételes tehetség és szerencse kegyeltje, nem csoda, hogy ilyesmiben hisz. Miután a pártnak szüksége van az arcára, mindenki könnyedén túllép azon a kellemetlen tényen, hogy a korábbi sikertelen politika egyik legfontosabb alakítója volt. Ne lepődjünk meg, ha legközelebb kaliforniai kormányzójelöltként látjuk viszont. Vagy egy esetleges Romney-kabinet külügyminisztereként.
Ryan beszéde azonban mindennél jobban illusztrálta, hogy az ilyen politikai teátrumban nem a szavak számítanak, hanem az üzenetek. Senkit nem érdekelnek a politikai program részletei, hiszen azt legtöbben meg sem értenék. Senkit nem érdekelnek a tények, mert azok néha kellemetlenek is lehetnek. Az elkötelezett káderréteg számára tökéletesen elég az, hogy meghallja a harci kiáltást: Obama hazudott, Obama téved, Obama nem érti Amerikát, Obama „más”. Ilyenekből Ryan jó sokat bevetett, ami rendre ki is váltotta a tömeg önfeledt éljenzését.
Ryan csillogó csomagolópapírba burkolt mellébeszéléssel árulja politikai portékáját. Az alelnökjelölt remek retorikával adta el azt a könnyen ellenőrizhető valótlanságot, hogy szülővárosának autógyárát az Obama-politika kudarca miatt kellett bezárni. 2008 februárjában az akkori demokrata elnökjelölt a wisconsini Janesville-ben kampányolt. A válsággal vergődő General Motors helyi gyáráról beszélve azt mondta: „Ha kormányunk helytáll, hogy támogasson benneteket, akkor ez a gyár akár száz évig is itt lehet”. Ezt idézte a mostani republikánus alelnökjelölt, majd hozzátette: „Nos, a gyárnak egy éve sem maradt hátra. Zárva van és üresen áll a mai napig.”
Szavanként persze nincs benne hazugság, de a mélyebb üzenet nagyon is az: a gyárat 2008 decemberében zárták be, amikor Obama még csak jelölt volt. Új elnökként csak hónapokkal később fogadtatta el az amerikai autóipart – általános szakértői vélemény szerint – megmentő segélycsomagot, amely hosszú távon nem további adósságot, hanem profitot hoz az amerikai kincstárnak. Romney annak idején ellenezte ezt az intézkedést, Ryan pedig – aki 2008 decemberében lobbizott a gyár megmentése mellett – most természetesen Obamára keni a gazdasági válság következményeit. Nem véletlen, hogy beszédét a majd százéves The New Republic független, haladó hetilap az amerikai politika-történet „egyik legtisztességtelenebb konvenciós beszédének” minősítette.
Ryan fellépései a hasonló meredek csúsztatások garmadát tartalmazzák. De ennek ellenére – vagy éppen ezért – hatásosak, mert az embereknek elegük van nemcsak a válságból és a valóságból, hanem a bonyolult tervekből is: egyszerű megoldásokat áhítoznak, márpedig a Romney–Ryan kettős pont ezt kínálja: „Válasszatok minket: csökkentjük az adókat, megszüntetjük a deficitet, szembenézünk a nehézségekkel, újra felvirágoztatjuk Amerikát!” És ne kérdezzétek, hogyan. Nem is kérdezik.
