„Obama azt ígérte, hogy lelassítja a tengerszint emelkedését és meggyógyítja a bolygót – én viszont azt ígérem, hogy segítek nektek és családotoknak” – ezekkel a szavakkal vont ellentétet önmaga és a jelenlegi elnök között a Republikánus Párt frissen felavatott jelöltje, Mitt Romney, a csütörtök este Floridában véget ért pártkonvenció záróbeszédében. Az ellenfél egy világot ígért, ő meg „csak” az „egyszerű nép” megsegítését.
A pillanat embere számára nyilván többet jelent az utóbbi, mint az első kettő együttvéve, különösen egy nehezen meghaladható gazdasági válság közepette. Csakhogy a mérsékelt konzervatívból kemény jobboldalivá vedlett Romney abban sem hisz, hogy ez elég a győzelemhez: sokkal nagyobb szavakra is elragadtatta magát. Amerika egykori aranykorát visszaállítani hivatott ötpontos terve ugyanis nem azt kínálja a választóknak, hogy önmaguk munkájával saját hazájukat húzzák ki a kátyúból, hanem egyenesen megfenyegeti a világot: ’Amerika újra szép lesz, méltó régi nagy híréhez’. Romney keményen megbüntetné azokat, akik megszegik a majdani „kereskedelmi egyezményeket”, egyenes gerincet és kevesebb rugalmasságot mutatna Oroszországnak, megmentené az Obama által „vonat alá lökött” Izraelt az iráni atomveszélytől, nem kérne kölcsön ezermilliárdokat Kínától – és egyáltalán, újra a világ élére állna a mindenféle szörnyetegek elleni harcban. Akarja azt a világ, vagy sem.
Nem csoda hát, hogy a konvenciós közvetítés Clint Eastwood pisztolyával kezdődött! A 82 éves szupersztár háta mögé egy 26 évvel ezelőtti filmjének ikonszerű jelenetét vetítették, amelyben a főhős mindenre elszántan, csőre töltött, felemelt fegyverrel néz szembe üldözőivel a vöröslő alkonyat ellenfényében. Az sem lehet véletlen, hogy A törvényenkívüli Josey Wales az amerikai polgárháború végén a kegyetlenkedő szövetségi csapatokon próbál bosszút állni családja lemészárlása miatt. Fantasztikus metafora: Amerika mint a gazságok megtorlója a világban, a „jobbérzésű” Amerika mint saját „elnyomó” kormányának büszkén ellenálló, mindentől és mindenkitől független, öntörvényű igazságtevő. Egy vérbő jobboldali a pazarló, élősködőket ajnározó ,„elnyomó kormánnyal” szemben.
Csakhogy Eastwood átlépte a jóízlés minden határát. Ötpercesre tervezett szatirikus közjátéka háromszor olyan hosszúra sikeredett, miközben improvizálva gúnyolta a jelenlegi elnököt, „akit” egy üres szék képviselt és akivel a revolverhős szellembeszélgetést folytatott, annak szájába adva a legocsmányabb angol káromkodást és ostobaságok sorozatát. Mellesleg az angolban nincs nagyobb közéleti sértés, mint „üres öltönynek” nevezni egy közéleti szereplőt – márpedig az „empty suit” (üres öltöny) meg az „empty seat” (üres ülés) között csak egyetlen magánhangzó eltérés van. Az ilyen szintű lealacsonyítás nemcsak teljességgel szokatlan az amerikai konvenciók műsorában, hanem még a komoly jobboldali sajtó is úgy értékeli, hogy nagy baklövés volt a kampánystáb programfelelősei részéről.
Eastwood után egy fiatal floridai szenátor, Marco Rubio mutatta be a jelöltet. A kubai származású teadélutános politikus előtt egyesek szerint nagy jövő áll: annak a bevándorlói kötődésnek a megtestesítője, amely „katolikusabb a pápánál” és saját sorsát leképezve az egész világot az amerikai kiváltságosság alá szeretné rendelni, a „később érkezőket” pedig már maga is „jöttmenteknek” tekinti, holott csak az a különbség, hogy a szegény latin-amerikai tömegek megélhetés után kutatva érkeznek sokszor illegális úton, míg a kubaiakat tárt karokkal fogadta a kis kommunista szomszédmumus ellen még mindig oly elszántan hadakozó szuperhatalom. Romney később azzal is megvádolta Obamát, hogy enyhítette Kuba fél évszázados elszigetelését. A Rubio-félék egyébként azért pártolják a szigorú bojkott fenntatását régi hazájukkal szemben a nyitással járó demokratizálódás helyett – elnyomás alatt tartva ezzel azokat a kubai tömegeket, amelyek rabságáról oly szívesen regélnek –, mert amerikai befolyásuk csak addig tart, amíg a Castro-rezsim elleni harcot képviselhetik.
Rubio – akárcsak Condoleezza Rice előző este – fontos szerepet játszott annak bizonyításában, hogy a párt nem zárkózik el a feketéktől és a hispánoktól. A közönség soraiban viszont sokkal kisebb arányban tűntek fel színes arcok, mint az emelvényen. Mint ahogy a párt politikája is tételről tételre a kisebbségek ellen megy – és csak amikor nagyon kell, akkor ragasztja ki a tarka plakátokat.
Romney egyébként élete legjobb beszédét tartotta, különösen annak első harmadával, amelyben családi múltjáról beszélve próbálta végre szerethetővé tenni magát. A jobboldal nőellenes törvényalkotási mániáját azzal próbálta enyhíteni, ahogyan édesanyjáról és feleségéről beszélt az imádat meg-megcsukló hangján. Fura összetételű és minden konkrét részletet nélkülöző ötpontos programja energia-függetlenséget, hatékonyabb közoktatást, „igazságosabb” külkereskedelmi szerződéseket, „görög szindróma-mentes” beruházási klímát és a kisvállalkozások szabályozás-mentesítését meg adócsökkentést ígér. Nem fért bele az ötbe, de az ultrakeresztény szavazók kibiztosítása végett hozzátette még a vallásszabadság szavatolását (mert hogy azt bárki is támadni merészelné Amerikában), valamint az élet és a házasság szentségének védelmét.
Mindez egyértelmű Obama-ellenes rejtett üzenetnek számít. Noha Romney alapvetően tisztességes ember, a vádak halmazába becsempészett egy Obama iránti gesztust is: mint mondta, szeretné, ha Obama sikeres lett volna, mert az Amerika sikerét jelentené. Csakhogy pártjának jelentős köze van az elmúlt évek eredményeinek korlátozásához: a republikánus törvényhozók már az elnök beiktatásának estéjén megegyeztek, hogy egyetlen céljuk Obama kudarcának „előmozdítása”. Ennek érdekében még olyasmit sem szavaztak meg, ami korábban saját soraikból eredt.
Nincs a világon még egy olyan szívós, mindent elsöprő nacionalizmus, mint az amerikai. (Persze nem ugyanazt jelenti, mint Kelet-Európában: nem egy bizonyos nyelvi nemzetet éltet és éljenez, hanem a polgári kötődésre alapuló politikai nemzetet.) A hazafias tömegeket nem a politikai és gazdasági programok megvalósíthatósága érdekli, hanem az USA világelsőségébe vetett hit tüzének csiholása. Ez az egyetlen küldetés, aminek érdekében hajlandók áldozatokat vállalni. És ez az a program, amely képtelen ellenség nélkül fennmaradni.
Mitt Romney régi vágású politikus, akinek nyilván ez az utolsó esélye az elnökségre. Az Obama elleni harcban nem kíván kockáztatni, kizárólag a jól bevált módszerekkel harcol a szavazatokért. Vége a „kemény igazságokról szóló” Ryan-meséknek, Romney új-régi nemzeti dicsőséget, felemelkedést és jólétet prédikál. Áldozatok helyett könnyű álmot ígér.
