Munkatársunk jegyzete
Washington, szeptember 4.
Az idei elnökválasztás előtt senki sem tudja megmondani, mi a legfontosabb kérdés az amerikai szavazók szemében. Logikus lenne, hogy a gazdasági helyzet alakulását tartsák annak: de akkor miért vezet Obama elnök a legtöbb közvélemény-kutatásban?
Vagy mégis a többi lényeges kérdés dönthet? Csakhogy amikor 2004-ben John Kerry volt ifj. George Bush kihívója, a demokrata szenátor minden kérdésben vezetett, a végén mégis veszített. Akkor azt mondták, „nem szerethető alkat”; inkább Bushsal innának meg egy sört az emberek... Nos, ebben az esetben Obamáé lehet a győzelem, mert a kedvelhetőség kategóriájában messze lehagyja Mitt Romney-t.
Az észak-karolinai Charlotte-ben keddtől csütörtökig tartó demokrata pártkonvenció legizgalmasabb szónokának – a jelöltet kivéve – Bill Clintont tartják, aki saját kampányai során előszeretettel hangoztatta, hogy a központi kérdés: „A gazdaság, te buta!” Ha most is ezt mondaná, akkor a hivatalban lévő elnök nem sok jót remélhetne novembertől. Clinton, a demokraták nagy politikai zsenije azonban nyilván tudja, hogyan kell kezelni a kampánypropagandát, amikor – négy évvel ezelőtti „családi perpatvaruk” ellenére (Obama súlyos előválasztási harcban győzte le feleségét, Hillary Clintont, aki a párt egyértelmű jelöltjeként indult) – minden erejével Obama győzelméért küzd ő maga is.
A gazdasági mutatók természetesen nem fényesek. A munkanélküliség 8,3 százalékos, márpedig Roosevelt óta egyetlen hivatalban lévő elnököt sem választottak újra 7,2 százaléknál magasabbal a nyakában. A gazdaság második negyedévi növekedése mindössze 1,7 százalék volt, ami alig több az elmúlt 65 év átlagának a felénél. De nincs olyan szám, amelyik nem azt mutatná, hogy az Egyesült Államok mégiscsak jobb helyzetben várja az idei választásokat, mint amikor Barack Obama 2009 januárjában hivatalba lépett. Így aztán amikor Romny-ék felteszik a szokásos kérdést: „Jobban él-e ma a választópolgár, mint négy évvel ezelőtt?”, akkor a válasz – a munkanélkülieket kivéve – egyértelmű igen.
Ráadásul Romney „számai” sem egyértelműen jobbak: saját jövedelmi adóját – a tavalyi és a tavalyelőtti kivételével – nem hajlandó közzétenni, amiből sokan arra következtetnek, hogy komoly takargatnivalója van. Legnagyobb üzleti tapasztalatát egy olyan beruházási cégnél szerezte, amely bajban lévő vállalatokat számolt fel (néha meg is mentett), dolgozók ezreinek adta ki az útilaput – és közben hatalmas összegeket vágott zsebre, függetlenül a csőddel „kezelt” cégek sorsától. A republikánus jelölt tervei sem bővelkednek biztató számokban: igaz, hogy 12 millió új munkahelyet ígért, de ezt a kongresszusi költségvetés-elemző iroda már nélküle is megjósolta. Igaz, hogy pénzügyi egyensúlyt ígér, de csak harminc-negyven év múlva. Igaz, hogy csökkentett adókulcsokkal operál, de nem mondja meg, hol hozza be azok káros következményeit. Ugyanakkor Obama is roppant óvatosan kezeli a tervezés ügyét: mivel kongresszusi ellenzéke tavaly január óta gyakorlatilag minden javaslatát meghiúsította, ő sem rukkol elő konkrét számokkal.
Így hát marad az „arcok harca”: kinek, melyik jelölt a bizalomgerjesztőbb. Mint mondtuk, ebben a versenyszámban Obama fölényesen vezet. Ráadásul – a szokásostól eltérően – Romney nemcsak hogy nem szerzett legalább ideiglenes előnyt a múlt heti republikánus konvenció csinnadrattájával, hanem még veszített is: saját jelölőgyűlése előtt egy százalékkal megelőzte Obamát az országos „szépségversenyben” – ám erre a hétvégére Obama vette át az egyszázalékos vezetést.
Így hát az előrejelzések készítői számára – jelentősebb fogódzó híján – marad a pártkongresszusok „stílusának” elemzése. Ezért talán nem meglepő, hogy olyan nagy fontosságot tulajdonítanak az elemzők a „kongresszusi idénynek”: mivel a nagy kérdésekre adandó érdemi válaszokat nem tudják, vagy nem akarják (netán lehetetlen is lenne higgadtan) tárgyalni a kampány során, az egész elnökválasztás kimenetele gyakran a „produkció” eredményességére, milyenségére redukálódik.
Noha az addig szinte teljesen ismeretlen Barack Obama illinois-i állami szenátor a 2004-es konvención éppen a Kerryt bejelentő szónoklatával hívta fel magára a figyelmet (egy ismert tévés újságíró a beszéd végén élőben kijelentette: „Kedves nézőink, önök az USA következő elnökét látták...”), az idei politikai teátrumban ő sem tud majd olyan szintű lelkesedést csiholni, mint legutóbb. Ez részben normális, részben veszélyes is a számára, hiszen legfontosabb választói rétegeinek soha nem látott aktivizálása nagyban hozzájárult 2008-as sikeréhez. Ezen a három estén kiderül majd, fel lehet-e újítani a kisemberek ’reménybe’ és ’változásba’ vetett hitét.
