Munkatársunk jegyzete
Washington, szeptember 5.
A fenti cím akár egy szocialista munkaversenyről szóló riportot is bevezethetne. De itt másról van szó, még ha politikai teátrummal Charlotte-ban is lehet találkozni.
Az amerikai Demokrata Párt jelölőgyűlésének első napján két különleges mozzanatra kellett felfigyelni. Az egyik az, hogy – a baloldaltól régóta szokatlan módon – nem „magyarázkodnak”, nem kérnek bocsánatot például azért, mert 90 év kudarcai után és az egész fejlett világ után kullogva – végre univerzálissá, mindenki számára elérhetővé, joggá tették az egészségbiztosítást az Egyesült Államokban.
A párt ezentúl nemhogy nem menekül a szélsőjobb – és Mitt Romney meg csapata – által Obamacare-nek gúnyolt törvény „becenevétől”, hanem egyenesen magáévá tette: Igen, mondják a liberálisok, Obama volt az az elnök, aki ki merte harcolni, hogy jogunk legyen fizetni az ellátásért (’care’) – mert addig biztosítást venni is csak annak volt joga, akit a magántársaságok nem tartottak „túl nagy kockázatnak”.
A másik nagy meglepetés: nos, nem az, hogy már az első este igazi energikus beszédek hangzottak el, hanem az egyik legismertebb kemény konzervatív kommentátornak, az egyébként liberális MSNBC hírtévé reggeli házigazdájának a szerdai keserű, de becsületes megállapítása: „A demokraták az első este három olyan felszólalással rukkoltak ki, amelyek közül mindegyik jobb volt, mint bármi, amit az előző heti republikánus konvención láttunk” – mondta Joe Scarborough, miután előrebocsátotta, hogy ő maga a republikánus programot – minél kisebb kormányzatot és szabad versenyt – tartja sajátjának.
Így aztán a liberális elemzők számára nem marad más tennivaló, mint hogy idézzék jobboldali kollégájukat és feljegyezzék, hogyan is történhetett meg ez az áttörés.
A demokraták már eleve háromnaposra tervezték az idei kongresszust, és ez feszesebbé tette a programot. Egy olyan államba, a tízmilliós Észak-Karolinába hozták a rendezvényt, amelyet Obama 2008-ban alig 14 ezer szavazattal nyert meg, noha a feketék aránya (21,5 százalék) messze meghaladja az országos átlagot, sőt az idei közvélemény-kutatásokban Romney vezet. Ez a fajta bátorság ritkán jellemző a baloldali pártra, az idén pedig különösen nagy a tét, hiszen a republikánus törvényhozások két tucat államban rendkívüli módon megnehezítették a kisebbségek választási részvételét.
A sportcsarnokban szembeötlő a tarkaság: míg a republikánus közgyűlésen csak a szónokok összetételére vigyáztak, addig a demokrata küldöttek sokszínű arca valóban az ország változatosságát képviseli. Az első este szónokai között szerepelt Julián Castro San Antonió-i polgármester is, aki a latin-amerikai bevándorlók sikereiről szólt. De meglepetést keltett Deval Patrick jelenlegi massachusettsi kormányzó is, aki – korábbi elődjével, Mitt Romney-val szemben – egy rendkívül lelkes beszédben magyarázta, hogy miért is kell Obamát újraválasztani. Mindkét szónok olyan jelszót adott a tömeg szájába, amiről a republikánusok teljesen megfeledkeztek. A konvenció ugyanis nem az egyes szónokok hirtelen jött kifutási tere, hanem a párt jelöltjeinek az indoklása és ünneplése.
Az első est másik, rejtettebb központi témája a nőpolitika volt, sőt az egészségügyi ellátással ötvözött nőpolitika. Az a kérdés, amihez Romney csak annyit tudott hozzátenni, hogy „Én szeretlek, benneteket, nők!” Ezt a fajta amatőr erőlködést a demokraták valódi élettörténetekkel tromfolták. Az egyik hölgy arról beszélt, hogy gyermeke szívelégtelenséggel született, és az Obamacare bevezetése nélkül már élete első öt évében felhasználta volna a profitalapú biztosítótársaságok által egy életen át állni méltóztatott maximumot.
Az est fénypontja természetesen a jelölt feleségének, Michelle Obamának a fellépése volt. A jogásznő – aki pályájuk kezdetén magasabb szinten állt, mint leendő férje – azt igyekezett megmagyarázni, miért is politizál Barack. Hogy számukra nem az a lényeg, mennyit keresnek – egyértelmű célzás a profithajszolásban kimerülő sikerrel ékeskedő Romney-ra –, hanem az, hogy sikerül-e minél több egyszerű embernek biztosítani a lehetőséget, amit ők – fekete, illetve vegyes középosztályú családba született gyerekekként megkaptak.
Michelle beszédét picit „túlírták” – de ez részben érthető, mert nehéz négy év után újra „bemutatni” egy politikust. A közkedvelt First Lady nagyon igyekezett, hogy ne szónoklatnak tűnjék a mondanivalója – de ez az igyekezet is meglátszott rajta. Jobb volt ugyan, mint Ann Romney, de nem elsöprő módon. Az viszont tökéletesen egyértelmű lehet minden amerikai számára, aki nyitott szemmel figyeli a politikát – és ezt most kivételesen az egyik legnevesebb jobboldali kommentátor is elismeri – hogy Barack Obama és pártja áll az egyszerű emberekhez sokkal de sokkal közelebb.
