Két hurrikán kerítette hatalmába a Demokrata Párt kongresszusi programját: az Atlanti-óceán felől közeledő Leslie, amely csütörtök estére zivatarral fenyegette a stadiont, ahol Barack Obamának a jelöltetést elfogadó záróbeszédet kellett volna tartania, és ami miatt a rendezvényt a negyedakkora sportcsarnokba kényszerültek zárni a szervezők. A másik viszont egy ezüstös koronájú „emberi hurrikán”, amelyet Bill Clintonnak hívnak, és aki az elmúlt két évtized amerikai politikai színterének abszolút domináns alakja. Párthovatartozásra való tekintet nélkül.
(Az amerikai éjjeli eseményekről Európát tudósító újságíró mindig bajban van: ma is, a nyomtatott újság csütörtök hajnalban már a kioszkok felé tartott, amikor Bill Clinton mikrofonhoz lépett a Demokrata Párt jelölőgyűlésén – amiről pedig kár lenne lemaradni! Innen a sűrű jelentkezés, az a paradoxon, hogy az éppen aktuális világhálós jegyzet esetleg hamarabb eléri az olvasót, mint az előző napról szóló nyomtatott hír. De menjünk sorjában!)
Fejfájásokkal kezdődött a demokrata konvenció második napja. Először a közelgő eső miatt kellett lemondani a szabadtéri záróestet. Ráadásul a republikánus ellentábor megpróbált gúnyt űzni a helyszínmódosításból, mondván, hogy arra nem a hurrikán, hanem az érdektelenség miatt került sor. (Mintha ők nem lettek volna kénytelenek egy egész napjukat feláldozni a floridai Izsák miatt.) A szervezők szerint viszont nem hogy nem volt elég érdeklődő, hanem 19 ezren szerepeltek a várólistán: most nemcsak ők, hanem a stadionjeggyel rendelkezők közül legalább harmincezren maradnak le az Obama-beszédről.
A másik zavaró körülmény ennél sokkal kényesebb: az éppen elfogadott pártprogramot azzal vádolta meg a jobboldal, hogy abból „kimaradt Isten”, valamint annak a rituális elismerése, hogy „Jeruzsálem Izrael fővárosa”. Ez utóbbival Mitt Romney pártja az amerikai zsidó választók kegyeiért esdekel: ők ugyanis hagyományosan kétharmadrészt a Demokrata Pártra szavaznak, de mivel Obama eddig nem mutatkozott hajlandónak Irán bombázására csak azért, mert Binjamin Netanjahu kormánya most éppen arra áhítozik, Romney-ék esélyt látnak a zsidó szavazatok egy részének eltérítésére.
Ennek a két ügynek a fontosságát jelzi, hogy a demokraták jobbnak látták vadonatúj platformjukat azonnal módosítani. Bennfentesek szerint maga Obama avatkozott be és kérte a konvenció munkaelnökségét, hogy orvosolja a „mulasztást” – ami meg is történt. A teljesség kedvéért mondjuk el, hogy ha Isten neve nem is, de a ’hit’ szó és annak fontossága nem kevesebb, mint kilencszer fordult elő az eredeti szövegben: „A hit mindig is az amerikai sztori központi helyét foglalta el, és a haladás meg az igazság hajtóereje volt egész történelmünk során.” Ám ez sem elég az Obamát muzulmánnak, kommunistának, Amerika-ellenes hitetlennek tartó vakbuzgó gyűlölködőknek. Ők mindenáron Istenre akarnak hivatkozni politikájukkal: talán azért, mert emberi mértékkel mérve az többé-kevésbé követhetetlen. Nos, ezen nem múlhat egy választási győzelem: Isten neve bekerült a platformba. (A történelem alaposabb ismerői és a racionálisan gondolkodók pedig törhetik a fejüket, hogyan fordulhat vissza a világ kereke arrafelé, amikor a különböző teljhatalmú és félkegyelmű királyok-császárok-despoták-fejedelmek egyenesen Istentől eredeztették hatalmukat.)
A Jeruzsálem-ügy is efféle „hit-alapú” állandója az amerikai politikának. Éppen a legvadabb ultrakeresztény körök követelik az „örök Jeruzsálem” washingtoni „megvallását” az Egyesült Államok alapítási mítoszának („új fénylő város a hegyen”) az emlékére és dicsőségére. A racionális külpolitika persze ennél sokkal pragmatikusabb kell, hogy legyen. Az USA – demokrata és republikánus elnökök alatt egyaránt – „pártatlan közvetítőként” próbálja megtalálni a közel-keleti békéhez vezető utat. Ha azonban kifejezetten a zsidó állam pártjára áll az egyik központi szimbolikus kérdésben, akkor ezt a pozícióját nyomban elveszti. Ezért láthattunk elkeseredett arcokat – „Arab-amerikai vagyok” kitűzővel – a konvenció küldöttei között, amikor a munkaelnök közfelkiáltással – és elégedetlenkedő bekiabálások közepette – kikényszerítette a módosítás elfogadását. (Hasonló módon ejtette át saját küldötteit a republikánus konvenció elnöklője is a múlt héten egy szabályzat-módosítás ügyében, amivel meg akarták akadályozni a Romney-ellenes szavazatok leadását.)
Mindezt feledtette azonban a demokrata kongresszus „másik hurrikánja”. Szerda éjjel, valamivel fél 11 után emelkedett szólásra a párt legnagyobb alakja, Rosoevelt óta legsikeresebb elnöke, az elmúlt húsz év politikai színterének toronymagasan kiemelkedő, páratlan nagymestere, Bill Clinton. Hosszasan elemezhetnénk fenomenális beszédét, amelyben az átlagember számára is érthető módon megmagyarázta a kritikus kérdések lényegét. De kár lenne Clinton fellépését a konkrétumok oldaláról vizsgálni. Sokkal fontosabb az a vonulata, amellyel magával tudja ragadni a sportcsarnok teljes közönségét, sőt a kritikus megfigyelősereg objektív tagjait is. Az egyik republikánus stratéga így nyilatkozott a beszéd után: „A jobboldalon sajnos senki nincs, aki akár csak meg tudná közelíteni ezt a szónoki és politikai képességet.”
Clinton minden arcrezzenésével, minden lélegzetvételével, minden mozdulatával a cél és az üzenet irányába tereli a hallgatóságot. Egyetlen ujjfelemeléssel képes tökéletes csendet parancsolni a teremben, hogy a következő szavára már elemi erővel törjön ki a lelkesedés. Barack Obama újraválasztására felszólítva példátlan zsenialitással szedte ízekre a politikai ellenfél minden egyes támadását, kíméletlenül kibontotta Romney és Ryan gondosan becsomagolt, semmitmondó ígéreteit. És tette mindezt úgy, hogy közben egy pillanatra sem közelítette meg a gúnyolódás vagy a gyűlölet határait. Mint mondta: „Noha gyakran nem értek egyet a republikánusokkal, soha nem tanultam meg gyűlölni őket úgy, ahogyan a szélsőjobb – amely manapság a pártjukat ellenőrzés alatt tartja – gyűlölni látszik Obama elnököt és a demokratákat.”
Éppen ebben ragadható meg a két amerikai politikai szekértábor közötti különbség lényege: a baloldal vitázna, a jobboldal gyűlölködik. A bal keresi a kompromisszumot, a jobb inkább prédára teszi a gazdasági felemelkedést, semminthogy bármit is engedjen kizárólagos nézeteiből. A liberálisok befogadó elvei a jobboldalra is kiterjednek, az ultrakonzervatívok viszont saját egyéni eszméiket is törvénnyel meg alkotmány-módosítással kényszerítenék rá az egész országra. A baloldal az embereket segítő kormányt akar, a jobboldal a „lehető legkevesebb” kormányzást – kivéve háborús eszméinek és a magánéletbe, az emberi méltóságba való kíméletlen beavatkozásoknak a végrehajtására (fogamzásgátlás, terhesség-megszakítási tilalom, halálos ítéletek, fegyvertartási korlátozások megakadályozása, a megavállalatok és a milliárdosok ellenőrizetlen szavazatvásárlása stb.).
A demokrata kovenció második estéjének csimborasszója Clinton remekbeszabott beszéde végén következett. A programban nem szereplő meglepetésként a színpadra sétált Barack Obama, hogy megköszönje nagy elődjének feltétlen és roppant hatásos támogatását. (A kölcsönös gesztusok súlyának megértéséhez emlékezni kell arra, hogy Obama kíméletlen harcban győzte le Hillary Clintont a 2008-as előválasztások során. A Clinton-házaspár azonban a párt és az ország érdekében elfelejtette az egykori sebeket.) A demokrata politika őszhajú atyamestere mélyen meghajolt a jelenlegi elnök előtt, aki zavarában maga is egy tervezetlen főhajtással válaszolt, ami után Amerika két legnépszerűbb politikusa – az első és a második „fekete elnök”, holott egyikük sem igazán vagy teljesen az – hosszú ölelésbe borult. Amire orkáni erővel szabadult fel a tapsvihar az erejét és küldetését újra érezni kezdő pártkongresszus közönségében.
