Hét évvel ezelőtt a dán Jyllands-Posten egy tucat karikatúrát közölt Mohamed prófétáról, és ez világszerte nagy felháborodást váltott ki a muzulmánok körében, most pedig egy öncélúan gúnyolódó amerikai film kavart nagy vihart Marokkótól Pakisztánig.
Sok helyütt amerikai zászlókat égettek és megostromolták a nagykövetségeket, Líbiában pedig páncélököllel és kalasnyikovokkal támadtak a konzulátusra. Az amerikai nagykövet és három munkatársa életét vesztette. Tripoli bocsánatot kért, és elfogott négy gyanúsítottat, Washington két rombolót, több támadó drónt és 50 tengerészgyalogost küldött a térségbe.
Elöljáróban foglaljuk csokorba a felvezető eseményeket! A muszlimokat és Mohamed prófétát kigúnyoló Innocence of Muslims (A muzulmánok ártatlansága) című film YouTube-ra feltöltött – arabra lefordított – előzetese váltott ki Közel-Kelet-szerte tömegmegmozdulásokat; a legsúlyosabb támadást kedden este Bengáziban követte el egy 30-40 fős szélsőséges csoport. Páncélököllel támadtak az amerikai konzulátusra. Életét vesztette Christopher Stevens líbiai nagykövet is, aki egy alkalmi rendezvény megnyitója kapcsán éppen ott tartózkodott. A további három áldozat egyike egy volt tengerészgyalogos „fóka”. Washington nem tartja kizártnak, hogy előre tervezett (szeptember 11-ére időzített) merényletről van szó, és a gúnyolódó film csak ürügyül szolgált.
Az inkriminált film rendezőjeként először egy zsidó származású amerikait, bizonyos Sam Bacile-t neveztek meg, később egy Nakoula Basseley Nakoula és Abenob Nakoula Bassely név merült fel, de már produceri minőségben. Nakoula és Bacile egyazon személy, a „képzavart” az okozta, hogy a szóban forgó (egyiptomi származású kopt) 55 éves férfi előszeretettel használ különféle álneveket (az FBI vagy 17-et tart számon) filmkarrierjét megelőzően ugyanis csekkhamisítással (is) foglalkozott. A film egyik szaktanácsadója és eszmei támogatója egy vietnami tengerészgyalogos veterán, Steve Klein, aki Irakban szolgáló fia súlyos megsebesülése óta foglalkozik megszállottan a muszlimokkal. Klein az iszlám szélsőségesek afféle ellenpólusa, beszűkült tudatú keresztény fundamentalista. Amúgy kimondottan elégedett a film kiváltotta eredménnyel: „Bebizonyítottuk, hogy a muszlimok már egy egyszerű sértésre is csak erőszakkal tudnak válaszolni” – vélekedett.
A bősz tömeg átmászott a kairói amerikai nagykövetség falán, letépte a zászlót, és egy feketét húzott fel, amelyen az iszlám jelmondata áll: „Nincs más Isten, csak Allah” (Beta/AP)
Ez lenne hát dióhéjban a „nyersanyag”, amelynek további fejleményeit, vélt és valós összefüggéseit boncolgatja majd még egy darabig a média – ha időközben nem történik valami érdekesebb. Az okozat szintjén megrekedt elemzések természetesen nem sok tanulságot ígérnek; legfeljebb az hámozható ki, hogy a muzulmánok értelmetlenül hiperszenzibilisek,, illetve túlérzékenyek, nem tűrik a vallásukba vágó cinizmust, jobb hát kerülni a provokációt... azaz (másfelől), aki csak akcióra feljogosító reakciót (ürügyet) óhajt, elég elsütnie egy Próféta-viccet, és máris biztosra veheti, hogy lesz oka a megtorlásra.
Felmerülhet a kérdés: honnan ez a beteges sértődékenység? Kapásból talán a veszélyeztetettségre vezethetnénk vissza; lélektani mozgatórugói, úgy rémlik, hasonlítanak a zsidóság részéről esetenként tapasztalható paranoiás reakciókhoz. Míg utóbbiak esetében a II. világégés eleven emlékként élő borzalmai gerjesztik a fokozott aggodalmat és szülik a túlreagálásokat, a muzulmánoknál a csoportos dührohamokat a Nyugat neoimperialista „akciói” és törekvései váltják ki. Az iszlám becsmérlése ebben a kontextusban csak súlyosbító tényező.
Az ilyen akció-reakció megnyilvánulásokhoz persze táptalaj is kell. A korábbi világias berendezkedés idején a kemény kéz politikája ebben a tekintetben lengéscsillapítóként működött, a hatalom- és rendszerváltással azonban valamennyi szemlélt országban valláscentrikus erők izmosodtak meg, amelyek a friss szabadságjogokkal (vissza)élve immár hangot ad(hat)nak lelkesedésüknek vagy éppen frusztrációjuknak. Csakhogy a szabadsággal csínján kell bánni.
Több, mint a sors fintora, hogy a bengázi támadás egy olyan diplomata életét oltotta ki, aki a Kadhafi-ellenes felkelők amerikai képviselője volt, szorgalmazta a NATO-beavatkozást, s hitt Líbia demokratikus átalakulásában. Így vagy úgy, az 52 éves Christopher Stevenst Líbia demokratikus átalakulásának letéteményezői ölték meg. (És itt azonnal képbe tolakodik Afganisztán, ahol egykor Washington hathatósan támogatta a szovjet megszállás ellen harcoló felkelőket, mígnem ugyanezen erők később ellenük fordultak.)
A líbiai „felszabadítás” alatt és után több ízben szóvá tettem a tranzíció hordozta buktatókat, a szélsőséges erők megizmosodásának veszélyét és az anarchia – jobb esetben –, anarchikus állapotok lehetséges következményeit. Bengáziban pont ez volt tetten érhető; vitathatatlan ugyanis, hogy a közbiztonsággal ott nagyon nincs valami rendben, ahol állig felfegyverzett csoportok osztják és oszthatják az igazságot. Kadhafi uralkodásának idején ilyesmi biztos nem történhetett volna meg. Ez persze nem jelenti azt, hogy vissza kellene sírni a múltat, csupán azt, hogy a jelenben az állam intézményrendszerének egyik vitális eleme nem működik.
A Bengáziban levő amerikai konzulátus a támadást követő reggelen (Beta/AP)
Ugyanez érvényes az arab tavasz során „felszabadult” többi országra is. Köztük mondjuk Egyiptomra, ahol a Mubarak-rezsim bukása után több a többismeretlenes egyenlet, mint bármikor korábban. Az instruált média által instruált nyugati hírfogyasztónak persze könnyű beadni, hogy ott spontán forradalom következményeként kitört a demokrácia, szabadság van, meg minden,
a valós állapotok azonban jobb híján arról szólnak, hogy a saría legyen-e a törvénykezés alapja, s vele együtt arról, ildomos-e a nőknek több jogot adni a birkáknál. (Korántsem mellékesen Egyiptom az arab tavasz előtt az Egyesült Államok egyik legstabilabb közel-keleti szövetségesének számított, azóta viszont...)
Vagy itt van pl. Tunézia. Másfél hónappal ezelőtti látogatásom tapasztalatainak esszenciális összegzéseként azt találtam mondani, hogy a demokrácia fokával arányosan a koszmennyiség is megnőtt. E szeméttöbblet persze nem elsősorban a polgárság hanyagsághajlamának ugrásszerű növekedésére vezethető vissza, mintsem a köztisztaságiak hiányos munkájára. Röviden, az átalakulás során eszközölt személycserék, átszervezések folytán több területen csúszott ki a hatóság kezéből az irányítás, ütötte fel fejét szakavatatlanság, szervezetlenség, adott esetben szembeötlően a közművesítési szektorban.
Összegezve: A hatalom- és rendszerváltással keletkezett politikai, gazdasági, intézményes vákuum számos deviáció inkubátora, ilyetén erősen kérdésessé teszi a Nyugaton olyannyira ünnepelt arab tavasz hozadékát. A mostani esetek arról tanúskodnak, hogy a gyeplő nincs kézben, az említett (és nem említett) országok „vegetatív idegrendszerének” a közbiztonságtól a köztisztaságig terjedő elemei csak részben vagy semennyire nem működnek. Folyományaként tartós stabilitást, politikai előreláthatóságot remélni a közeljövőtől, hiú ábránd.
