A vita előtt mindkét tábor igyekezett csökkenteni a várakozásokat. Romney stábja az egekbe magasztalta Obama szónoki képességeit, az elnök környezete pedig arra hívta fel a figyelmet, hogy Obama már négy éve nem vett részt ilyen vitában, miközben Romney a tavaszi republikánus előválasztások során több mint egy tucat tévépárbajban finomíthatta technikáját. Az átlagválasztót azonban aligha érdekli az ilyesmi – és főleg egy hivatalban lévő elnök nem hivatkozhat arra, hogy „nincs formában”. Márpedig az első „mérkőzés” másfél órája – talán az első tíz perc kivételével – ezt sugallta.
De mi is történt valójában, ha már nemcsak a jobboldali kommentátorok, hanem a jobbközép CNN, sőt a balra húzó MSNBC hírtévék is elismerik Romney sikerét!?
Először is, Romney a legjobb kiadásban hozta önmagát – és erre hivatott célozni a címben szereplő „gumi” jelző: a republikánus jelölt ugyanis minden gond nélkül forgatja köpönyegét, és mindig azt mondja, ami az adott hallgatóság előtt éppen hatékonynak tűnik. Megteheti, mert közzétett programja részletekben annyira szegény, hogy szinte akármit mondhat róla, sőt annak az ellenkezőjét is. És szerda este jónéhány témában pontosan így cselekedett: adócsökkentés, szociális nyugdíj, egészségbiztosítás – mind olyan súlyos témák, amelyekben saját pártjának bázisához szólva hónapokon át egyre radikálisabb nézeteket képviselt, a tévévitában viszont sorra az ellenkező, „emberarcúbb” megoldásokat képviselte.
Obama folyamatosan figyelmeztetett arra, hogy kihívója ellentmondást ellentmondásra halmoz, a részleteket pedig – amelyekben az angol közmondásos ördög rejtőzködik – lazán elhallgatja. Ám a populista retorika már csak ilyen: miközben Romney – a tőle megszokott, kissé bárgyún kimerevített kirakatbábú-mosolyával – rendületlenül sorolta és ismételgette az üres frázisokat és cinikusan kiforgatott adatokat, addig Obama minden idegszálával arra összpontosított, hogy a féligazságok és sértések ne hozzák ki a sodrából. Az elnök első két évének szokásos modora bukkant fel újra, amikor mindenáron megpróbált együttműködni és kompromisszumokat találni az őt az első pillanattól – sokak szerint bőrszíne miatt – elvető ellenzékkel.
A Romney-féle képmutatás csimborasszója – és Obama legnagyobb veresége – akkor következett be, amikor a szövetségi kormány szerepére vonatkozó utolsó kérdéskörnél a kihívó a kulisszákra festett államalapítási szólamokra hivatkozva előadta politikai krédóját. A kormányzás első és legfontosabb feladata, hangoztatta, hogy Amerikát megtartsa a legerősebb világhatalomnak. Második a „vallásszabadság és tolerancia” biztosítása – ami Romney és pártja esetében közismert kódszó az ultrakeresztény értékek bevezetésére. A harmadik kormányzati szerep „a boldogulás egyéni útjához való jog, amit a Teremtőtől kaptunk”. Ez utóbbit – önleleplező módon – Romney így tolmácsolta: „Akik olyan szerencsétlenek, hogy képtelenek önmagukról gondot viselni, azok... azok gondoskodjanak egymásról!”
Ez a szó szerinti idézet tökéletesen kifejezi az amerikai jobboldal álláspontját a kisemberről: arról a 47 százalékról, amit – ismét csak Romney bölcselete szerint – az ingyenélők képeznek, akik úgyis Obamára szavaznak. Az elnök azonban még erre sem csapott le és nem fejtette ki, hogy a kormánynak éppen az a dolga, hogy a nép kevésbé szerencsés felének is biztosítsa a Teremtő által állítólag mindenkinek szánt – de az ügyesebbek által elorozott – esélyeket. Hiába mondja ugyanis Romney, hogy ő azt szeretné, ha mindenki épp olyan sikeres és milliomos lenne, mint ő: mert annyi pénz egyszerűen nincs a világon, hogy mind a hétmilliárd ember – de legalábbis mind a 300 millió amerikai – negyedmilliárdos vagyonnal (és privát garázsában autólifttel) rendelkezhessen.
A vita utáni első gyorskutatás szerint a határozatlan szavazók 46 százaléka Romneyt, 22 százaléka Obamát látta győztesnek, 36 százalékuk pedig döntetlennek érezte a szópárbajt. A választási bölcsesség szerint a döntetlen a hivatalban lévőnek kedvez – de ha ez az idén mégsem így alakul, akkor Obama csak magára vethet. Szerda este gyakorlatilag bebiztosíthatta volna győzelmét. Ám annak ellenére, hogy bizton számíthatott a gondtalanul csűrt-csavart populista demagógia dagályára, érthetetlenül visszafojtott taktikát választva újabb esélyt nyújtott ellenfelének.
