Munkatársunk jegyzete
Washington, október 5.
Az első tévépárbaj után csütörtökön folytatódott az amerikai elnökjelöltek terepjárása: Obama Wisconsin fővárosában – ahol a szakszervezeteket kiszorító republikánus kormányzót nem sikerült visszahívni hivatalából – harmincezer ember előtt (idei nagygyűlés-rekord) magyarázta el, hogy a tévévitában egy „Romney-nak látszó ellenféllel került szembe”, aki a republikánus jelölt által másfél éve hangoztatott kemény konzervatív programmal ellentétben csupa mérsékelt szólamokkal állt elő.
Az elnök a tőle megszokott lendületben volt, és a főteret teljesen betöltő tömeg lelkesen itta szavait – mintha a szerda esti kudarc meg sem történt volna.
Csakhogy a madisoni harmincezer – feltehetőleg túlnyomórészt Obama-párti szavazók – nem ugyanaz, mint a 67 millió tévénéző (abszolút rekord a tévéviták történetében), akik egy lehangolt és lehangolóan passzív elnököt láttak Mitt Romney hirtelen támadt energiájával szemben. Mit sem számít, hogy Romney – ki tudja hányadszor pördülve saját programja körül – éppen az ellenkezőjét ismételgette kitartóan merev mosollyal, mint amit a jobboldali törzsszavazóknak és támogatóinak mondogatott hónapokon keresztül.
Érdekes, hogy ha az ember rádión hallgatja a vitát, akkor abban a médiumban Obama sokkal hatékonyabban jön át, mint a tévében. De ez közismert jelenség: Richard Nixon alelnök és John Kennedy szenátor 1960-as híres tévépárbaját a sokaknak rokonszenves fiatal demokrata nyerte meg. Viszont azok, akik rádión hallgatták a beszédeket, Nixont találták jobb szereplőnek.
A szerdai győzelemmel Romney kampánya mindenesetre „életben maradt”. Miután az előző hetek-hónapok sovány teljesítménye nyomán már legfontosabb hívei is kezdtek lemondani a győzelméről, sőt a konzervatív pénzeszsákok azt latolgatták, hogy – Romney novemberi vereségét biztosra véve –, hasznosabb lenne a kongresszusi párharcokra fordítani a pénzt, nehogy a demokraták teljes győzelmet arassanak.
Az elnökválasztás majdnem biztos kimenetelének másfél órán belüli elpárolgása nyomán a jobb- és baloldali elemzők már két napja azt próbálják kideríteni, mi okozhatta Obama gyatra szereplését. Fáradtság? Egy elnöknek ezer más dolga is van, mint a kampány, míg a kihívó csak arra összpontosíthat. Felkészületlenség? De hiszen mindig Obamát tartották az „észkombájnnak”, stábjának teljesítménye pedig mindeddig messze felülmúlta az ellenfél eredményeit. Lustaság? Egy volt New Hampshire-i kormányzó egyszerűen csak tunyának és butának nevezte az elnököt – de erről a primitíven heveskedő, idős Romney-támogatóról közismert, hogy érzelmei nem mentesek a fajgyűlölet bizonyos latens vonásaitól. (A közéletben gondosan rejtegetett, de mindmáig ki nem halt fehér szuprematista világnézet szerint a feketék lusták és korlátozott értelmi képességekkel rendelkeznek.) Obama lenézte volna ellenfelét? Nem teljesen leírható lehetőség, hiszen ellenfelei gyakran felróják, hogy az elnök „elitista”. Alig hihető azonban, hogy egy mindeddig remekül működő elnöki stáb ezt megengedte volna.
A jobboldal legszívesebben azzal magyarázza a történteket, hogy Obama eddigi teljesítménye egyszerűen nem tette lehetővé a jobb szereplést. Szerintük nem siker az ifj. Bush utolsó két évében kialakult gazdasági válság katasztrofálissá válásának a megakadályozása, sőt azt állítják, hogy pontosan Obama politikája miatt nem növekedett sokkal gyorsabban az amerikai gazdaság. Mindezt azonban megdönti a semleges közgazdászok majdnem egyhangú álláspontja. A munkaerőpiac szeptemberi alakulásáról péntek reggel közzétett jelentés pedig még inkább alátámasztja, hogy az ország – ha lassan is – de kilábal a recesszió utóhatásainak szorításából: A munkanélküliség 7,8 százalékra csökkent – ami végre „utolérte” az Obama beiktatása előtti számokat. Két éve növekszik a munkahelyek száma és hónapok óta újra emelkedik a fogyasztók vásárlási kedve is.
Létezik azonban két olyan értelmezés, amely legalább részben magyarázhatja az első tévévita váratlan kimenetelét. Az egyik az a jól ismert tény, hogy a valamicskét is agresszívnek tűnő fekete férfiaktól megretten a fehér ember – legalábbis azok, akik még mindig nem emelkedtek túl a faji különbségekben való hiten. Kampánytaktikára lefordítva: Obama egyszerűen nem mutatkozhatott agresszívnak, támadó szelleműnek, ha nem akarta elrettenteni a még mindig tanácstalan 5 százaléknyi választót – akiknek legnagyobb része éppen a legbizonytalanabb fehér középrétegekhez tatozik.
A másik tolmácsolás sokkal személyesebb és talán érdekesebb is. Mellesleg azt is megvilágíthatja, mi okozza azt, hogy kedden és csütörtökön Obama kiválóan szerepel a tömeggyűléseken, szerdán pedig alulmarad egy mindeddig tehetségtelennek tartott kihívóval folytatott párbeszédben. Kettejük személyes szakmai múltjáról és egyéniségük legfontosabb vonulatáról van szó. Míg Obama 12 évig alkotmányjogot tanított a Chicagói Egyetemen, később pedig az elesett rétegek felemelkedésén munkálkodó városi szervezetet irányította. Az utóbbi nyilván meghatározza világnézetét, az előbbi viszont konverzációs preferenciáinak a stílusát: az ő világa nem a kétperces felpörgetések élethalálharca, hanem a gondos és alapos fontolgatások szellemisége.
Mitt Romney ezzel szemben egy minden hájjal megkent üzletember, akinek nyilvánvalóan tárgyalásokból és négyszemközti alkudozásokból állt az élete. Ez az a világ, ahol mindig a pillanatnyi körülmények alapján lehet és kell bármit mondani, ami előbbre viszi az üzletet. Ott még a legnagyobb rivális is egy bizonyos szinten cinkostárs, aki úgyszintén kizárólag a „megfelelő szintű” üzlettársakat engedi magához közel, a belső titkokat soha ki nem adja, még vesztesként sem. Ez az az embertípus, aki csöppet sem érzékeli, mennyire igazságtalannak tartják a kívülállók, ha egy autó holnap ötezer dollárral olcsóbb lesz, mint tegnap volt, amikor rábeszéltek, hogy megvegyem. Ez az az egyéniség, aki a legócskább árut is drágán tudja eladni pusztán a vásárló érzelmeire való hatással.
Ez az a világ, amelyben a politika nem az amúgy is túlbonyolított rendszer lényeges elemeinek módosításán áll vagy bukik, hanem azon, ki mekkora ígéretekkel – a jobb élet és a „másoknál” nemesebb nemzeti önérzet (amerikai szempontból: a gondviselés által kiosztott kivételes küldetés) maszlagával – képes tömni az 50 százalék plusz egy szavazó amúgy is gondoktól zúgó fejét.
