Munkatársunk jegyzete
Washington, október 12.
Választási párbaj esetén ritkán fordul elő, hogy a meggyőződéses választók másfél óra hatása alatt hátat fordítsanak saját táboruknak. Így marad az örök kérdőjel, hogy vajon mi a hatékony módszer az ingadozók szavazatának megszerzésére.
Ez történt a csütörtök esti tévévitában, amelyben a két nagy amerikai párt alelnökjelöltje mérte össze vitaképességét, valamint pártjuk politikáját. A 70. életévét novemberben betöltő Joe Biden alelnök, aki 2009 januárjáig 36 éven át Delaware államot képviselte a szenátusban, a felhalmozott politikai tapasztalat és a mindenki által kedvelt, meleg, érzékeny egyéniség előnyeivel, valamint a jelenlegi demokrata kormányzat alatti lassú gazdasági fellendülés miatti felelősség terhével érkezett. Kihívója, a nála 27 évvel fiatalabb Paul Ryan wisconsini képviselő a „kívülálló” kritikus előnyével és a saját meg elnökjelölt főnöke, Mitt Romney éles politikai cikk-cakkjainak a hátrányával jelent meg a televíziós „csatatéren”.
Mert hogy csata volt a javából, igazi tévépárbaj, amelyet Barack Obama múlt heti gyenge szereplése nyomán óriási érdeklődés előzött meg. Feltehető, hogy az alelnökjelöltek vitáját soha ennyien nem nézték, mint az idén. Bidenre súlyos felelősség hárult: ha ugyanúgy járt volna, mint Obama, akkor a demokrata lista gyakorlatilag elbúcsúzhatott volna a november 6-ikai győzelem reményétől. Mitt Romney első televíziós győzelme ugyanis még a vártnál is jobban felborította a közvélemény-kutatásra alapuló előrejelzéseket. Miközben az Obama–Romney vita első fordulója előtt az elnök 9–12 százalékkal vezetett a legfontosabb hintaállamokban és országosan is 5-8 pont előnye volt, a hét eleji felmérések szerint az esélyek kiegyenlítődtek, sőt bizonyos kutatások szerint Romney átvette a vezetést. Ennyit jelenthet másfél órányi rossz teljesítmény a másfél éves kampányháborúban – miközben generációs, kulturális és osztályharc-jellegű, roppant horderejű kérdések állnak az idei választás középpontjában.
Kevesen kételkedtek Biden teljesítő-képességében, hiszen a jelenlegi alelnök szenvedélyes szónok és vitázó. Sokan emlékeznek arra is, hogy a 2008-as demokrata párti jelöltviták során Biden nem egyszer felülmúlta minden akkori ellenfelét, beleértve Obamát és Hillary Clintont is. Csakhogy a tét és a korkülönbség nem Biden oldalán állt. Látszólagos fiatal kora ellenére Ryan sem valódi kívülálló, hiszen 14 éve szövetségi képviselő. Stábja valójában azt szerette volna, hogy a vita során ne „Ryan képviselőnek” szólítsák, hanem „Ryan úrnak”. Nyilvánvalóan kedvező lenne elhárítani róla a képviselőházzal szembeni ellenszenvet, amellyel az idén rekordszámú választópolgár viseltet, és amelynek kialakulásában Ryan – jobboldali költségvetési bizottsági elnökként – jelentős szerepet játszik. Ráadásul a kihívó természetes modora arra a gimnazistáéra emlékeztet, aki mindenkinél mindent jobban tud, és ezt nem is titkolja, hanem „csak azért is” mindenkinek a szemébe mondja, méghozzá olyan vehemenciával, hogy a jobb érzésű társak egyszerűen feladják.
A Teadélután mozgalom kedvenc képviselője most is teljes bevetéssel hozta önmagát és minden egyes – odaillő vagy sem – alkalmat megragadott, hogy akár a konkrét kérdéstől teljesen függetlenül is az Obama-kormányzat totális gazdasági és külpolitikai kudarcáról beszéljen. Biden azonban nem adta fel, hanem úgyszintén minden pillanatot kihasznált a visszavágásra, és közben ügyesen bedobta azoknak a témáknak a javát, amelyek már Obama számára is ordító ziccerként kínálkoztak a Romney-féle politizálás valódi lényegének leleplezésére – csakhogy az elnök a hűvös visszafogottságot választotta (és veszített).
Lehetetlen átmesélni a vita folyamát – vagy inkább hevesen csapkodó hullámzását, sőt időnkénti viharát –, ezért hasznosabb a kialakult hangulatra összpontosítani. Ryan a maga megszokott stílusában, már-már gépiesen sorolva a jó előre kigondolt témákat, kíméletlenül ostorozta Obamát. Arckifejezését egy nehezen megfogható felsőbbrendűség cinikus bizonyossága uralta, és rendíthetetlenül elutasított minden olyan követelést, amely elszámoltatta volna gyanús vagy éppenséggel lehetetlen költségvetési terveinek ügyében, amelyek egyértelműen és beismerten a leggazdagabb egy százalék érdekében készülnek. Ryannek sem volt azonban könnyű dolga, mert Romney „ötpontos terve” a csodateremtő gazdasági fellendülésre és a szociális védőháló gyakorlatilag teljes felszámolására a nyár folyamán váratlanul nagy előnyt generált Obamáék számára. A republikánus lista ezért gyorsan visszakozott, és a tévéviták idejére már csak a csodateremtés maradt, amit a szociális támogatások „megszilárdításának” ígéretével fűszereznek. Márpedig Romney és Ryan közül éppen az utóbbi az, aki – képviselőházi posztja folytán – a legkíméletlenebb terveket és számokat szolgáltatta pártjának az elmúlt két évben. Ezt kellett most gondosan lepleznie, amit csak úgy volt képes megtenni, hogy elutasította a konkrét és határozott válaszadást, és ahelyett az elmúlt három és fél év totális bírálatát ismételgette. Ryan személyes meggyőződését – többnemzedékes jogászcsaládból való, privilegizált származása mellett – az a konzervatív hullám nyomta rá bélyegét, amely Reagan kormányzása óta arra oktatta az embereket, hogy nem várhatnak semmit a társadalomtól vagy az államtól.
Vele szemben a munkáscsaládból származó alelnök folyamatosan rámutatott a kihívók javaslatainak kisemberellenes élére, átláthatatlanságára és ellentmondásaira. Biden sajnos ezt jó néhányszor olyan modorban tette, ami nyilván megfelel saját táborának (erre nagy szükségük volt a demokratáknak a múlt heti vereség miatt), ám feltehetőleg nem imponál a valódi független választóknak: Ryan inkoherens számait és megalapozatlan kritikáját hallgatva Biden gyakran felnevetett vagy lekezelően, elutasítóan mosolygott. Persze nem könnyű viszonyulni egy olyan vitatárshoz, aki folyamatosan bírál minden létezőt, elkeni a tényeket és nem hajlandó saját terveit konkretizálni.
A vita egyik legérdekesebb mozzanata az volt, amikor – a múlt heti híres veterán teljesítményéhez képest – a rendkívül ügyes riporter egy, Európában szokatlan, de Amerikában is vitatott noha megszokott, kényes kérdést tett fel: „Mivel az ország történetében először mindkét alelnökjelölt katolikus, vajon hitük hogyan befolyásolja politikai nézeteiket?” Ez a kérdés egyértelműen a magzatelhajtás törvényességével kapcsolatos politikai háborúkra vonatkozott, de tükrözi azt a korábbi amerikai közfelfogást is, hogy a katolikus politikusok megbízhatatlanok, mert vallásuk alapján kötelesek a Vatikán parancsai szerint cselekedni. Ezt a téveszmét John Kennedy döntötte meg – de azóta sem volt egy második katolikus elnöke az országnak, noha a katolicizmus továbbra is a legnagyobb felekezet az USA-ban.
Ryan szerint nem lehet elválasztani a közéleti szereplést a vallási meggyőződéstől (érdemes tudni, hogy az amerikai alkotmány elsőként a világon kimondta az állam és az egyház különválasztását), de gyorsan az abortuszra terelte a szót és – újabb politikai bukfencet vetve – kijelentette, hogy szerinte az élet a fogantatással kezdődik és a Romney–Ryan-kormányzat politikája az lesz, hogy a terhesség-megszakítás kizárólag erőszak, vérfertőzés vagy az anya életének kockáztatása esetén lehet legális. Ami persze azt jelenti, hogy a következő legfelső bírósági kinevezéssel egy republikánus elnök megfordíthatja a 39 éve fennálló, 5:4 arányú döntést az abortusz legalitásáról.
Biden válasza ezzel szemben kristálytisztán képviselte a két vezető amerikai politikai erő közötti alapvető szakadékot. Az alelnök, aki közismerten hithű és gyakorló katolikus, elmélyülten és közvetlen szavakkal vallotta, hogy ő is elfogadja egyháza tanítását a fogantatás pillanatáról és magánéletében be is tartja azt. De politikusként – és ez a döntő különbség demokraták meg republikánusok között – határozottan elutasítja azt, hogy személyes meggyőződését ráerőszakolja azokra, akik saját hitük alapján esetleg másként gondolkodnak.
A vitában a vártnál nagyobb szerepet kaptak a külpolitikai kérdések, amelyekben Ryan tudása messze elmarad Bidenétől, ezért újra a „mindenek kritikájába” menekült – de még így is alulmaradt és nem tudta elkerülni annak újbóli megjelenítését, hogy egy Romney-kormányzat visszatérne a Bush-évek „Amerika mindenek előtt és felett” nagyhatalmi ideológiájához.
A kemény párbaj után mindkét tábor ünnepelt, de az első felmérések ellentmondó eredményt szültek. A CNN szerint a vitát tévén követő megkérdezettek 48 százaléka Ryant, 44 százaléka pedig Bident hozta ki győztesnek. A CBS televízió szerint fordított és teljesen eltérő volt a szavazni szándékozók véleménye: 50 százalékuk szerint Biden győzött, 31 százalék szerint Ryan, 19 százalék pedig döntetlennek látta a mérkőzést. (Olvasóink pontos tájékoztatása érdekében megjegyezzük, hogy a magyar állami hírügynökség, az MTI washingtoni híre pontosan fordítva közölte az adatokat, és ennek nyomán a magyar sajtó és média legnagyobb része tévesen értesült az első benyomásokról.) Az elnökjelöltek vitasorozatának következő menetére kedden kerül sor New Yorkban.
