Felix Baumgartner vasárnapi történelmi bázisugrása még hétfőn is a közösségi média vezető témája volt, ami érthető, hisz időközben több részletre is fény derült. Így hivatalosan is megerősítették, hogy a 43 éves osztrák a sztratoszféra pereméről, 39 045 méter magasból kiugorva nem a korábban csúcssebességének hitt 1173 km/órás sebességgel zuhant, hanem 1342,8 kilométer/órás sebességet ért el, amivel a hangsebességnél mintegy 265 kilométerrel gyorsabban, azaz 1,24 machos gyorsasággal „repült”. Baumgartner eközben szabadesésben 36 529 métert tett meg, de „csak” 4 perc 20 másodpercig zuhant szabadesésben, amivel nem sikerült megdöntenie mentora, Joseph Kittinger rekordját, Kittinger ugyanis 1960. augusztus 16-án 31 333 méteres magasságból ugorva 4 perc 36 másodpercig zuhant szabadesésben, 988 km/óra sebességet érve el eközben.
Baumgartner egyébként elmondta, nehéz leírni, milyen a hangsebességnél gyorsabban zuhanni, mert azt nem lehet érzékelni. Nemcsak azért, mert nincs viszonyítási pont, amihez „mérni” lehetne a gyorsaságot, hanem azért is, mert – és azt a hangsebességnél gyorsabb repülőgépek hangfal-áttörései is igazolták – a hangnál gyorsabban repülő objektumban nem érzékelhető az a lökéshullám, amely akkor alakul ki, amikor egy test (rendszerint repülőgép) eléri a hanghatárt, az 1 machos sebességet (ami tengerszinten 1225 km/óra). A repülő tárgy előtt ilyenkor hirtelen nagy nyomáskülönbség képződik. Ezt a repülő testtől kúpalakban (az úgynevezett Mach-kúpban) merőlegesen és hátrafelé terjedő „fizikai jelenséget” hívják lökéshullámnak. Ez a lökéshullám okozza a hangrobbanást, amelyet a repülőgépben ülő személy, vagy – mint adott estben a szuperszonikusan zuhanó Felix – nem hall és más módon sem érzékel.
A fizika tartományába esik az is, amiről Baumgartner vakmerő ugrása taglalásakor szinte szó sem esik. Nevezetesen arról, hogy a hangsebességet meghaladó gyorsaságot zuhanórepüléssel a légköri ellenállás miatt lehetetlen elérni. Ezt a haditettet csakis a sztratoszférában lehetett végrehajtani, mivel annak légszegény környezetében a légellenállás csak elenyésző mértékben lassítja a zuhanó testet, így az szabadesés közben képes annyira felgyorsulni, hogy átléphesse a hangsebességet. A szabadon eső test pedig – ismét csak a fizikából illene-kellene tudni – egyenletesen gyorsuló mozgást végez, amely gyorsulás oka a Föld vonzóereje. A Föld gravitációja által létrehozott gyorsulás a gravitációs gyorsulás (g), megközelítő értéke pedig a 45 fok szélességi körön 9,81 m/sec².
Baumgartner történelmi ugrásának kritikus pillanatáról, amikor irányíthatatlanul pörögni kezdett, és félő volt, hogy elveszítette az eszméletét, s vállalkozása katasztrófát sejtetett, annyit mondott, nem tudja, miért kezdett irányíthatatlan „bukfencezésbe”, de nyilvánvalóan a speciális szkafandere miatt veszítette el a kontrollt, hiszen abban nem érzékelhető a levegő áramlása, mint a hagyományos ejtőernyős szerelésben. Ahhoz hasonlította az érzést, mintha valaki a víz érintése nélkül próbálna úszni. Volt egy ernyője, amivel megállíthatta volna a pörgést, de akkor le kellett volna mondania a rekordról, ezért inkább megpróbálta stabilizálni a helyzetét, és sikerrel járt. Hallatlanul vakmerő döntés volt, hiszen ha nem sikerül megállítania a pörgést, ugrása biztos végzetes lett volna, a rotáció okozta centrifugális erő ugyanis szabályosan kipréselte volna testéből a vért; ami a legkisebb ellenállás elve alapján túlnyomóan a szemüregén keresztül távozott volna.
Hasonlóan vakmerő volt Charles Elwood „Chuck” Yeager is 65 évvel ezelőtt, amikor a beült a rakétameghajtású Bell X–1 pilótafülkéjébe, két nappal ugyanis a repülés időpontja előtt lovaglás közben leesett, és eltörte két bordáját, de mivel attól tartott, hogy emiatt lefújják a repülést, és esetleg másra bízzák, egy közeli városka állatorvosához ment kezelésre, és csak feleségének Glennisnek és Jack Ridley barátjának szólt a balesetről. A repülés napján, 1947. október 14-én Yeagernek természetesen annyira fájt a bordája és az egész mellkasa, hogy egyedül be sem tudta csukni a gép ajtaját. Ridley egy seprűnyélből eszkábált neki egy „szerszámot”, amivel ha kínlódva is be tudta húzni a kabinajtót. A gép végül az Edwards légibázis fölött egy B–29-esről „leoldva” 13 700 méter magasságban érte el és lépte túl a hangsebességet. Csúcssebessége 1,06 Mach (1299 km/óra) volt. Ez volt az első szuperszonikus repülés.
Ma már csak érdekes színfolt, hogy ez a misszió (is) szigorú katonai titoktartás közepette zajlott le, afféle „meg sem történt” eset volt, Chuck Yeagert senki sem ünnepelte. Mégis híre ment; miután az Aviation Week újságírója megszellőztette, a Los Angeles Times 1947. december 22-i számában címlapsztoriban hozta a repüléstörténet mérföldkövének számító történetet. A légierő illetékesei perrel fenyegetőztek a tesztrepülést kiszivárogtató újságíró(k) ellen, de végül elálltak a jogkeresettől.
