Nem csoda, hiszen hatalmas volt a tét. Az október 3-ikai első fordulóban Barack Obama érthetetlen visszafogottsága következtében váratlanul alulmaradt Mitt Romney-val szemben, aki másfél éves szigorú jobbratartás után aznap este kaszkadőri stílusban hirtelen középre rántotta a kormányt. Ez a mutatvány annyira meghatotta a jelölteknek „névértéken” hinni akaró, a nemzeti mítoszt, az egyre inkább szétmállani látszó „amerikai álmot” visszavarázsolni áhítozó, ijesztő méretekben alultájékozott és alulfoglalkoztatott tömegeket, hogy az elnök röpke másfél óra alatt elveszítette a másfél éves kampány során szerzett majd minden előnyét.
Igaz, hogy Joe Biden alelnök múlt heti győzelmével többé kevésbé egyenlített az alelnökjelöltek vitájában, de az mégsem ugyanaz, mint amikor a „nagyfőnökök” összecsapását figyeli a választópolgár. Ráadásul a második elnökjelölti forduló veszélyesebb feltételek között zajlott: nem a műsorvezető, hanem a nép képviselői, vagyis a határozatlan szavazók közül pártatlanul kiválasztott átlagemberek tehették fel a kérdéseket, ami azt jelenti, hogy a jelölteknek sokkal kevésbé egymásra, mint a teljes mértékben tiszteletben tartandó állampolgárra kellett elvben figyelniük. Ezt a fajta nyilvános vitát „városgyűlésnek” (townhall meeting) nevezték valaha, mai kifejezéssel élve lakossági fórumnak mondhatnánk. Alacsonyabb döntéshozatali szinteken ma is gyakorolják, de az elnökjelöltek vitájához is kiváló hátteret szolgáltat azzal, hogy az elit kénytelen közvetlenül szembesülni a választókkal.
Ami ezek mellett a játékszabályok mellett történt, az a közvetlen demokrácia amerikai hagyományainak legjavát képviselte. Ezért érezhettük úgy kedd este, hogy most igazi, politikai vérre menő küzdelem folyik, és egyik jelölt sem színészkedik, hanem közéleti bőrét viszi a vásárra. Obamának sokkal több veszíteni valója volt és ezért rákényszerült a totális kockázatvállalásra. Romney helyzetét viszont megnehezítette, hogy múltkori sikere alapján ezúttal őt tartották nagyobb esélyesnek.
Bármennyire is naivnak tűntek az egyes kérdések, gondosan csokorba szedve mégiscsak kifeszítették azt a vásznat, amelyen kirajzolódhatott a két párt idén nagy ívben eltérő irányvonala. Mint ismeretes, a jobboldal mantrája az adócsökkentés, amin keresztül a kisembert majd munkához juttatja a (2008-as súlyos válság után is egyre jobban gazdagodó) „munkahelyteremtők” feltámadni ígért vállalkozói kedve. A baloldal szerint viszont először a középosztályt kell visszaemelni a pangás során elveszített esélyegyenlőség pályájára. Biztonsági síkon a republikánusok krédója a nemzetközi erőpolitika demonstrálása, a külgazdasági veszélyek ellen pedig a további adócsökkentést javallják, ami majd állítólag meggyőzi a nagytőkét, hogy ne Kínába vigye a munkahelyeket. A demokraták ezzel szemben a nemzetközi politikai együttműködésben és a jövő technológiáira alapozó gazdasági versenyben bízva szeretnék visszaállítani Amerika vezető szerepét.
Mindez egyértelműen kirajzolódott a két-három alkalommal is hangzavarba torkolló vitában. A gyengéd de talpraesett műsorvezető minden próbálkozása ellenére voltak olyan pillanatok, amikor a két politikus egyszerűen nem hagyta abba, mert vissza akarta verni a másik támadását, akár annak az árán is, hogy egymás szavába vágva, sőt egyszerre beszélve mondja a magáét. Obama nem is hasonlított múltkori visszahúzódó önmagára, Romney pedig nehezen viselte el, hogy most nem ő csillog, hogy a nagystílű középre kanyarodást csak egyszer lehet eljátszani.
Az alelnökjelöltek estjén egyetlen olyan téma akadt, amelyben sokak szerint Paul Ryan vitte el a pálmát: a bengázi diplomatagyilkos terrortámadás ügye. Romney még egyszer ki akarta ezt használni és mellébeszéléssel, sőt tragikus kimenetelű elővigyázatlansággal vádolta meg az elnököt, mert hogy az amerikai diplomaták elleni támadást a külügyminisztérium először a hírhedt Iszlám-ellenes videóra válaszoló, dühös közel-keleti tüntetések következményének tudta be. Csakhogy Romney elfelejtette, hogy Obama már másnap terrortámadásról beszélt a Fehér Házban: a jobboldali jelölt hatalmas poént learatandó fölényes testközeli konfrontáció elé állította Obamát, aki ugyanakkor higgadtan emlékeztetett saját beszédére – és azt a riporter alá is tudta támasztani. A jobboldali kommentátorok már a vita alatt hazudozónak minősítették az elnököt a kapcsolati hálókon, de a tisztességes tévéállomások azonnal bemutatták a valóságot: a felvételt Obama rózsakerti beszédéről, ami igazat adott neki. A konfrontáció végén Obama szigorúan emelkedett elnöki stílusban figyelmeztette kihívóját, hogy sértésnek tartja, ha beosztottainak biztonságával való nemtörődéssel vádolják.
Romney a vita legvégén még egy súlyos hibát követett el. Arra a kényes kérdésre, hogy mi az, amit szerinte a közvélemény tévesen tud róla, sietett kijelenteni, hogy ő az amerikaiak „száz százalékát” tiszteletben tartja és mindenkit támogató elnök kíván lenni. Ez feladta a labdát Obamának ahhoz, hogy – az előzetes pénzfeldobás alapján neki jutó – zárszóban emlékeztessen az elhíresült titkos videóra: Romney egy zártkörű összejövetelen, milliomos támogatóihoz szólva, egyértelműen kifejtette, hogy a nép 47 százaléka élősködik, és hogy azok között neki nincs semmi keresnivalója, ezért nem is gondol rájuk.
A rendkívül éles tempójú, helyenként késhegyre menő vita végén így a politikai középnek szánt tetszelgési kísérletek ellenére lehullott az álarc. Az amerikai politikai hagyományok legjobbika hozzájárult a valódi különbségek feltárásához. A harmadik és egyben utolsó tévévitára jövő hétfőn Floridában kerül sor.
