Egy 500 kilotonnás atombomba törölte el a Föld színéről a floridai Tampában található katonai légibázist, s vele együtt a várost és környékét.
Ezzel egyidejűleg Houston fölött is atomgomba emelkedett fel. Két percre rá egy közepes hatótávolságú rakéta atomtöltete az Új-Mexikó-i Albuquerque-t semmisítette meg, egyet pedig Boston felé láttak repülni. Ezzel párhuzamosan a kubai San Cristobal környékét a nukleáris pokol tüze perzselte fel, ráadásul Kalinyingrád, Szevasztopol és Volgograd is megszűnt létezni...
Kereken ötven esztendővel ezelőtt ez a hátborzongató forgatókönyv bizony gombnyomásnyira volt; kis híján kitört az Armageddonnal egyenértékű III. világháború. Annál borzasztóbb ebbe belegondolni, hogy a hidegháború legforróbb két hetét, a kubai rakétaválságot és ebből adódóan a kölcsönös megsemmisüléssel „kecsegtető” atomháborút valójában mondvacsinált okok váltották ki, a lavinát alaptalan hisztéria indította el.
Az Armageddon kovácsai a szovjet és az amerikai hírszerzés paranoiás bajkeverői voltak. Az ötvenes évek végén a CIA tévesen arról értesítette a legfelsőbb vezetést, hogy a szovjeteknek több száz nukleáris robbanófej célba juttatására alkalmas interkontinentális ballisztikus rakétájuk van, amelyekkel könnyedén elpusztíthatnák az Egyesült Államokat, ezzel szemben nekik, szegényeknek, csak alig néhány tucatnyi hasonló áll rendelkezésükre. A túloldalon az orosz katonai hírszerzés (GRU) hintette el a pánik magvát, amikor arról értesítette a csúcsvezetést, hogy az Egyesült Államok nukleáris első csapásra készül. Ilyen „előjáték” után nem meglepő, hogy mindkét részről még olajat öntöttek a tűzre: a harcias Nyikita Hruscsov úgy vélte: „olyan gyorsan gyártják a rakétákat, mint más a kolbászokat”, John F. Kennedy elnökválasztási kampánya során pedig az orosz rakéták százaival riogatták a népet.
Hruscsov és Kennedy 1961 tavaszán, az Egyesült Államok bécsi nagykövetségen megtartott találkozójukon
MONDVACSINÁLT TÚLERŐ
A Szovjetuniónak valójában csak négy olyan rakétája volt, amelyek elérhették volna az Egyesült Államok területét. Ugyanakkor számos rövid és közepes hatótávolságú rakétával rendelkeztek, ám ezek csak az USA nyugat-európai szövetségeseinek számítottak fenyegetésnek, Amerikának nem. Ezzel szemben az Egyesült Államoknak 75 interkontinentális, és több száz, tengeralattjárókról indítható, rövid hatósugarú rakétája volt.
1961-re a légi kémfotók bizonyították, hogy a szovjet rakétarengetegről szóló mesék közönséges koholmány, ez azonban nem változtatott az amerikai fegyverkezési stratégián. A vélt szovjet túlerő ellensúlyozására Eisenhower utóda, Kennedy 60 Thor típusú, nagy hatótávolságú ballisztikus rakéta telepítését rendelte el a brit Nottingham városa mellé; továbbá 30 darab Jupiter típusú, közepes hatótávolságú telepítését az olasz Gioia del Colle közelébe, és tizenöt Jupitert a törökországi İzmir környékére. Mivel ezek közvetlenül is fenyegették a Szovjetunió nyugati területeit, Moszkva előtt nyilvánvalóvá vált, hogy ezt nem nézhetik ölbe tett kézzel.
CASTRO, A DZSÓKER
Adta magát azonban a megoldás; mivel elegendő közepes hatótávolságú rakétájuk van, azokat valahogyan az amerikai partokhoz kell(ne) közelebb telepíteni. Itt ugrott be a képbe dzsókerként Fidel Castro, aki Moszkva támogatását kereste, hiszen – azok után, hogy államosította a kubai amerikai magántulajdonokat, majd a Disznó-öböl-beli, CIA-tervezte sikertelen puccskísérlet (1961 áprilisa) fényében – szakított Washingtonnal. Innen már csak egy lépésre volt, hogy nyélbe üsséék az „üzletet”. Fidel öccse, Raul Castro váratlan moszkvai látogatása után, 1962. július végén mintegy hatvan szovjet hajó indult Kuba felé. Túlnyomóan rakéták voltak rajtuk, amelyek percek alatt egy-egy nukleáris robbanófejet tudtak volna eljuttatni az amerikai keleti part városaira és a stratégiai bombázók bázisaira.
Egy augusztus végi misszión egy U–2 kémrepülő által készült fényképekből látszott, hogy Kubán új föld-levegő rakétatelepeket építenek, ám Kennedy kongresszusi beszámolójában azt mondta, Kuba területén nincsenek támadó jellegű rakéták. Augusztus végén még így is álltak a dolgok, szeptember 8-án azonban befutott Havanna kikötőjébe az első közepes hatótávolságú rakétaszállítmány, az R–12 Dvina (NATO-kódja: SS–4), majd szeptember 16-án a második kontingens is. A szovjetek összesen kilenc indítóállás – hat R–12 és három R–14 Csuszovaja (SS–5) – építésébe kezdtek. A tervezett arzenál negyven indítóállvány volt.
A „tárgyi” bizonyíték, avagy a szovjet rakéták kubai telepítését leleplező U–2-felvétel
A „HÉJÁK” ODASÓZTAK VOLNA
Washington csak egy október 14-ei kémfotó révén bizonyosodott meg, hogy San Cristobal mellett indítóállás épült fel. Október 19-éig az U–2-k már négy harcképes kilövőállást fényképeztek le. Az ExComm (a Nemzetbiztonsági Tanács Végrehajtó Bizottsága) „héjái” tüstént odasóztak volna. Curtis LeMay tábornok, a légierő parancsnokának érvelése szerint: „a vörös kutya hátsó kertünkben ás, ezért meg kell büntetni”. Paul Nitze és Maxwell Taylor tábornokok is azt javasolták Kennedynek, hogy ki kell adni a – Kuba megszállására vonatkozó – tűzparancsot... – ez az ott állomásozó 40 ezernyi szovjet katonára való tekintettel minden lett volna, csak nem vidám.
Kennedy szerencsére bölcsebbnek bizonyult; október 22-ei televíziós beszédében bejelentette a „felfedezést”, és kijelentette, hogy egy Kubából induló támadásra úgy tekintenének, mintha az a Szovjetunióból indulna, és ennek megfelelő lesz a válasz is. Emellett Kuba köré 500 tengeri mérföldes sugarú haditengerészeti karantént (vesztegzárat), pontosabban ostromzárat (blokádot) rendelt el, a további szovjet rakétaszállításokat megállítandó.
Október 24-én nyilvánosságra hozták az U–2 által készített fotókat. Másnap az amerikai hadiflotta és a Kuba felé tartó huszonöt szovjet hajó farkasszemezése amerikai szempontból győzelemmel ért fel, ugyanis a szovjet konvoj megállt és/vagy irányt változtatott. Dean Rusk külügyminiszter szavaival: „Farkasszemet néztünk, és a másik egyszer csak pislantott.”
Hruscsov közben a Kennedynek küldött leveleiben arról próbálta meggyőzni az amerikai elnököt, hogy a kubai rakéták csak elrettentő szerepet töltenek be, Moszkvának nincsenek háborús szándékai. A feszültség azonban nem csökkent. „Gyönyörű éj volt Washingtonban. Ahogyan az elnöki irodát elhagyva kisétáltam e csendes éjszakába, arra gondoltam, könnyen lehet, hogy nem élem meg a következő szombatot” – mesélte e napokról később Robert S. McNamara véderőminiszter.
BÉKÍTŐ GYALOGOK
Október 26-án a krízisnek szentelt ENSZ BT-ülés is eredménytelenül zárult, ám a kulisszák mögött mégis sikerült elmozdítani az ügyet a holtpontról. Rendhagyó módon két közönséges gyalog játszotta el a békítő szerepét. Nevezetesen, egy alacsonyabb beosztású diplomata, azaz KGB-tiszt, Alekszandr Szemjonovics Fekliszov (álnevén Alekszandr Formin) és John Scali, az ABC tévétársaság riportere. Felső megbízásból Fekliszov vázolta fel Scalinak, régi jó ismerősének a szovjet alkut, miszerint a Szovjetunió leszereli kubai rakétáit, ha Washington lemond a Kuba elleni invázióról. Scali azonnal továbbíttatta, a Fehér Ház pedig rövid mérlegelés után rábólintott.
A „terepi” történések azonban nem vettek tudomást a diplomáciai erőfeszítésekről; a krízis október 27-én tetőzött, amikor Kuba felett lelőttek egy U–2-t, egy másik pedig szovjet légtérben hajszál híján ugyanígy járt.
Gondot jelentett aztán az is, hogy a Sculi által tolmácsolt eredeti moszkvai javaslat nem volt egészen precíz (sőt, kimondottan hiányos volt), Nyikita Szergejevics ugyanis utólag kibővítette a „kívánságlistát”, s a kubai leszerelésért cserében azt követelte, hogy az amerikaiak is szereljék le törökországi rakétáikat. Kennedy egy darabig habozott, majd – öccse, Robert, akkori igazságügy-miniszter javaslatára – az izmiri rakéták leszerelésébe is beleegyezett. Nyilvánosan persze nem tett említést erről az „aprócska” részletről.
ÖRÖM ÉS ÜRÖM
A háborút ezzel „lefújták”. November elején elszállították a rakétákat és az indítóállásokat Kubáról, Kennedy ezt követően november 20-án oldotta fel a Kuba körüli ostromzárat. Az emberek fellélegeztek. Nem örült azonban mindenki.
Castro roppant csalódott volt és dühös, amiért a két nagyhatalom a feje felett, megkérdezése és beleszólási lehetősége nélkül döntött (Hruscsovnak írt október 26-ai keltezésű táviratában azt javasolta, mérjenek csapást az Egyesült Államokra), akkor iparügyi minisztere, Ernesto Che Guevara pedig még hetekkel a válság után is tajtékzott a dühtől Moszkva „árulása” miatt. „Ha a rakéták a mi kezünkben lettek volna, kilőttük volna őket” – mondta Che.
A moszkvai kemény mag is leforrázva érezte magát, a kölcsönös engedmények ellenére ugyanis vereségként élték meg azt, hogy a Szovjetunió stratégiai pozíciójavítás nélkül „hagyta el a porondot”. Ezt a presztízsveszteséget meg sem bocsátották Hruscsovnak, így 1964-ben kibillentették a pártfőtitkári székből és helyére Leonyid Brezsnyevet ültették. Élete utolsó hét évét házőrizetben töltötte. 1971. szeptember 11-én halt meg moszkvai otthonában.
És az amerikai hadvezetés sem volt elégedett az eredménnyel. Curtis LeMay a „békekötés” napján lerohanta volna Kubát, szerinte ugyanis ez az amerikai történelem legnagyobb veresége volt. „Ez volt az a korszak, amikor elpusztíthattuk volna a ruszkikat anélkül, hogy eközben a könyökünket is lehorzsoltuk volna” – vélekedett később LeMay.
Aztán Kennedyt egy évre rá (november 22-én) lelőtték. Kik, kinek a megrendelésére, miért? Talán egyszer kiderül. Ellenben már akkor nyilvánvaló volt, hogy egy olyan elnökre, aki nem az ellenségnek, hanem a hidegháborúnak üzent hadat, aki a csapásmérés helyett a leszerelést, kiegyezést részesítette előnyben, a hadvezetés mindenhatói és a hadiipar „fűtői” nem néztek jó szemmel.
