Tudósítónk jegyzete
Washington, október 19.
Az amerikai elnökjelöltek legutóbbi tévépárbaja után megkérdezték Mitt Romney republikánus kihívó fiától, hogy érezte magát családtagként a közönség soraiban, amikor az elnök azt mondta az apjáról, hogy hazudik.
Tagg Romney azt válaszolta: legszívesebben nekiment volna Obamának, de túl sok körülötte a titkosrendőr, meg hát „nem erről szól a történet”.
Rengeteg gond van ezzel az egyetlen kijelentéssel. Először is, ha azt nem egy pártvezér fia teszi, akkor már régen letartóztatták volna, de legalábbis „informatív beszélgetésre” vitték volna, mert az államfő fenyegetése is bűnténynek számít. Másodszor, Obama nem azt mondta Romney-ra, hogy „hazudik”, hanem azt, hogy az a tény, amit a vetélytársa állított, „nem igaz”. A kettő között óriási különbség van. Romney kétszer megismételte – mint később kiderült – az egyértelmű tévedést, sőt egy pillanatban szinte fenyegető modorban közelített az elnök felé, és felvont szemöldökkel, szigorú tekintettel követelte tőle a választ. Mármint hogy ismételje meg a Romney szerint téves állítását. Obama higgadtan elutasította, azzal az udvarias, de egyértelmű fordulattal, hogy „Kérem, folytassa, kormányzó!” Romney ekkor a műsorvezetőhöz járult és azt kérte, „maradjon feljegyezve, miszerint az elnök azt állítja, ami nem felel meg a valóságnak. Minthogy a CNN hírtévé közismert újságírónője egyértelműen igazat adott Obamának (tényszerű adat ellenőrzésével), a jobboldali média azóta sem bocsátja meg neki, hogy a „százperces mérkőzés” hetvenedik percében az elnöknek „adta a győzelmet”. A harmadik gond az, hogy Tagg Romney nem tinédzser, hanem 42 éves férfi, akinek fontos funkciója van apjának stábjában. Márpedig ilyen minőségben még véletlenül sem hozakodhat elő a fizikai leszámolás gondolatával. Képzeljük csak el, mi történne, ha egy fekete bőrű „ifj. Obama” mondott volna ilyesmit: egyből „afrikai–amerikai dühnek” nyilvánította volna a média.
A legnagyobb gond azonban az, hogy a politikai értékelések valóságtartalmát roppant nehéz patikamérlegre tenni, hiszen a közszereplők egyik legfontosabb tulajdonsága: úgy előadni mondókájukat, hogy azt egyrészt minél több ember magáévá tehesse, másrészt pedig – a körülmények hozta nehézségeket nagyon is jól ismerve – nem engedik meg maguknak, hogy szavukon lehessen őket fogni. A kampányreklámok jelentős része még így is azzal foglalkozik, hogy a leginkább szövegkörnyezetből kiragadott részleteken keresztül rávilágítson a politikai ellenfél „igazi arcára” vagy „hazugságaira”. Ennek során aztán gyakran elhangzik az a – néha sommás – ítélet is, hogy a vetélytárs vagy stábja nem mond igazat.
De honnan, miért ez a jelenség? Miért nem tudnak a politikusok csak úgy, tisztán, őszintén, egyértelműen beszélni – ha már egyszer a tömegek folyton ezt követelik tőlük!? A válasz amilyen egyszerű, ugyanolyan bonyolult is. A politikai köntörfalazásnak két oka van: a valóság sokkal összetettebb annál, mintsem hogy egyértelmű szavakkal meg lehessen fogni a lényegét. Ha mégis egyszerűsíteni akarunk, akkor könnyen általánosságokba süppedünk, amelyek – a politikai helyzettől függően – vagy lelkesítik, vagy untatják a szavazókat. Egyvalamit viszont szinte minden tömeg elvár, legalább passzívan, vezetőitől: azt, hogy „mutassák az utat”, hogy életben tartsák a nemzeti mítoszt. Ez adatokkal sokszorosan bizonyított jelenség. (Gondoljunk csak arra, mennyivel nagyobb lelkesedést vált ki a magyarországi színtéren a Szent Korona ezeréves „fennhatóságára” való hivatkozás, sőt annak alkotmányba foglalása, mint ha arra alapozná egy politikus a nagy döntéseket, hogy valódi társadalmi közmegegyezésre kell helyezni a gazdaságpolitikai kényszerintézkedések meghozatalát.
Nincs ez másként az Egyesült Államokban sem: csak éppen a nagy nemzeti mítosz itt nem a „régi aranykorra” épül, hanem arra, hogy Amerika a boldogulás keresésének és a végtelen lehetőségeknek a hazája. Obama sem mondhat mást, mert amikor megpróbálta elhitetni azt, hogy az USA is csak egy – ha még mindig a legerősebb is – ország a kétszáz közül a világon, abban a pillanatban leidegenezték, lekommunistázták, megpróbálták kiközösíteni. Ezért úgy kell előadnia a legföldszintesebb terveit is, hogy azok éppen a nemzeti alapgondolat életben tartását, felvirágoztatását szolgálják.
Romney-nak is ugyanez a dolga, neki is abból kell kiindulnia, hogy a nép nem megszorításokat akar, hanem végre egy kissé nyugodtabb életet. Csak mivel ő nem a széles néptömegek érdekeiből kiindulva építené ugyanezt, hanem saját osztályának pozíciói alapján, ő azzal operál, hogy Obama „eljátszotta” a hatalmi pozíciókat, és különben sincs terve – mire is? – a nagytőke érdekeinek megfelelő politizálásra – ami Romney osztálya szerint majd meghozza a boldogulást a „többiek” számára is. Romney ötpontos terve közben ugyanúgy eszmény csupán, mint Obama eddigi politikájának folytatása. Az elnököt lehet ugyan azzal vádolni, hogy most pont kétszer annyiba kerül az üzemanyag, mint amikor ő hivatalba lépett, csakhogy egyrészt neki édeskevés befolyása van az árra, másrészt 2009 januárjában a kőolaj azért volt annyira olcsó, mert a gazdasági pangás tetőzése miatt nem volt rá kereslet a világpiacon.
Nem csoda hát, mennyire megbízhatatlanok a közvélemény-kutatási eredmények: Romney állítólag 8–10 százalékot is behozott első jó szereplésével, Obama most azt jórészt visszahódította az e heti visszavágóval. Ezek a számok lényegében csak az ingadozást tükrözik. A legújabb jóslatok szerint könnyen előfordulhat, hogy Romney megnyeri az össz-szavazatok többségét, ám a föderális rendszer játékszabályai miatt Obama szerzi meg a győzelemhez szükséges elektori többséget.
