Munkatársunktól
Washington, november 2.
Kedden kongresszusi és elnökválasztásra kerül sor az Egyesült Államokban, az ország 11 szövetségi államában pedig a kormányzói hivatalra pályázók is megmérettetik magukat. A kampány két-három napig szünetelt a pusztító erejű Sandy hurrikán miatt, de szerdán a republikánusok, csütörtökön pedig a demokraták is folytatták a korteshadjáratot és a gyakran vitriolos tévéreklámok sugárzását.
Barack Obama elnök és kihívója, Mitt Romney rendkívül szoros küzdelmet vív a Fehér Házért: a tíz vezető közvélemény-kutatási modell október 31-ei átlaga szerint országos szinten Obama egytized százalékkal vezet. Az elnökválasztási rendszer szövetségi szabályai szerint azonban az egyes tagállamok elektori szavazatai döntenek, s így a végeredmény a hagyományosan ingadozó féltucat állam szavazóin múlik. Ezekben az ún. ingaállamokban az elnök valamennyivel jobban áll. Külpolitikai rovatunkban részletes áttekintést nyújtunk a választások tétjéről, kilátásairól és a legérdekesebb fejleményekről.
Az idén kétmilliárd dolláros harc dúl a Fehér Házért közte és Mitt Romney téliolimpia-mentő milliomos üzletember, volt massachusettsi kormányzó között. De az igazi küzdelem szinte civilizációs léptékkel mérhető, és lényegében az amerikai állam szerepének és az állampolgári elvárások dimenzióinak gyökeres átalakításáért folyik.
Nem véletlenül mondta Romney a legtehetősebb támogatóival tartott megbeszélésen, hogy semmi dolga a lakosságnak azzal a 47 százalékával, akik „nem vállalnak felelősséget saját életükért”. Ahhoz, hogy tovább lehessen csökkenteni a társadalmi össztermék újraelosztásának arányait, el kell érni a szociális juttatások drasztikus megnyirbálását. Nem véletlenül váltott hangnemet Obama másfél évvel ezelőtt, a látványos, de sikertelen kompromisszumkeresés helyett a középosztály „megmentését” tűzve zászlajára, amivel tüzes kampányüzenetek párosultak.
A választási harc a kihívó számára tűnt ígéretesebbnek. A gazdasági mutatók abszolút értéke alapján az elnöknek aligha ígérkezett esélye az újraválasztásra. Négy év elmúltával a kiinduló helyzet súlyosságára hivatkozni pedig – ha mégoly megalapozottan is – kevésbé elegáns és nem is hatásos. Képviselőházi ellenzéke azonban egyértelműen túlfeszítette a húrt az elmúlt két évben, és hivatkozási alapot adott Obamának ahhoz, hogy milyen veszélyek fenyegetnek, ha a Teadélután mozgalom szélsőségesen libertariánus politikája megkaparintaná a teljes hatalmat.
A Republikánus Párt vezetése belegabalyodott az establishment és a saját szélsőségesei között vívott harcba, és csak nagy nehézségek árán tudta áthúzni az egyetlen esélyesnek tűnő mérsékelt jelöltet az előválasztási tű fokán. A starthoz való jog megszerzéséhez azonban Mitt Romneynak alaposan torzítania kellett mondanivalóján, márpedig a jobbszélhez igazított hosszú kampánya Obama malmára hajtotta a vizet. Így fordulhatott elő, hogy október elsejére az elnök kényelmes előnyre tegyen szert, és szinte biztosra vehesse a november 6-ai győzelmet.
Romney azonban az utolsó pillanatban hirtelen középre rántotta a kormányt, éppen akkor, amikor a politikában kevésbé érdekelt, határozatlan tömegek elkezdtek odafigyelni. Pillanatok alatt újra szorossá vált a küzdelem, és az elnökjelöltek három, illetve alelnökjelöltjeik (Joe Biden alelnök, illetve Paul Ryan wisconsini képviselő, a Teadélután költségvetés-nyirbáló üdvöskéje) egyetlen tévévitája igazi hullámvasúttá alakult, aminek az elején Romney magasra ívelt, de Obama végül képes volt újra túlszárnyalni. A mérleg serpenyői annyira megteltek az égető gazdasági és társadalmi kérdésekkel, a jelöltek annyira kénytelenek voltak programjuk általánosítására, hogy a parázs vitákból is alig derült ki bármi konkrétum. Így a választópolgár ösztöneiben bízhat leginkább, legfeljebb a jelöltek egyéniségének „kisugárzása” alapján dönthet.
Az elnökválasztás kimenetele azonban nem elegendő a jövő megjóslásához. Óriási kérdés marad a kongresszus következő összetétele: a jelenlegi törvényhozási patthelyzet ugyanis drasztikus költségvetés-nyirbáláshoz vezethet. Márpedig határozott döntés aligha várható el a választóktól, hiszen az amerikaiak előszeretettel „osztják el” a hatalmat a két nagy párt között.
Tizenkét évvel ezelőtt Al Gore akkori alelnök megszerezte az országos szavazatok többségét, de – a megkérdőjelezett 537 fős floridai többség és az egyetlen fős legfelsőbb bírósági többség ellenében – elveszítette a föderatív választási játszmát. Az idén is előfordulhat ilyen eredmény, amikor Romney győz, de veszít. Furcsa eredményt hozhat az is, ha Obama többséget szerez, de az elektori szavazatok döntetlenre állnak: abban az esetben a képviselőház dönt, feltehetőleg Romney javára.
Akárhogy is alakulnak az eredmények, az amerikai törvényhozás és a kormányzat előtt gigantikus feladat áll, elsősorban az előrelépéshez szükséges politikai akarat és a kompromisszumra való hajlandóság kimunkálásában.
(Összeállításunk egy korábbi változata megjelent a budapesti Figyelő c. gazdasági hetilapban)
13+1 különbség: elnökjelölti totó
Mindkét jelölt azzal vádolja a másikat, hogy „nincs programja”, azaz szinte semmilyen konkrét részletet nem közöl abból, mit szándékozik tenni a következő négy évben az ország gondjainak csökkentésére. Ám az amerikai politikai rendszer lényegéből fakad, hogy az elnökjelöltek nem tehetnek pontos ígéreteket, hiszen – egy parlamenti többséggel rendelkező miniszterelnökhöz képest – szinte semmilyen közvetlen hatalmuk sincs a törvényhozás alakítására. Ha pedig a kongresszus legalább egyik házát az elnök ellenzéke uralja, akkor a patthelyzet szinte garantált. Ez történt az elmúlt négy évben: igaz, hogy 2009-ben és 2010-ben még a képviselőház is demokrata kézen volt, ám a szenátusban már Obama beiktatásának ötödik hónapjától hiányzott – Edward Kennedy súlyos betegsége miatt – a kisebbségi obstrukció kiküszöböléséhez szükséges háromötödös többség.
Obama és Romney egyetért abban, hogy – még az idei harmadik negyedévben mért 2 százalékosnál is – jóval gyorsabb gazdasági növekedésre van szükség ahhoz, hogy megszilárdítsák az ország helyzetét. Kettejük között azonban jelentős különbség van a gazdaság serkentésének, és az elodázhatatlanul növekvő terhek elosztásának – valamint egyes erkölcsi normák állami szentesítésének – filozófiájában.
1: Munkahelyteremtés
A munkanélküliség a választások legfontosabb témája. Obama beiktatásakor havonta 800 ezerrel csökkent a munkahelyek száma, és ez csak 2009 második felében állt le. Az azóta eltelt 31 hónapban lassú de folyamatos növekedés tapasztalható. Az elnök rövid távon állami beruházásokban bízik, valamint az elmúlt 30 évben külföldre menekült fizikai termelés egy részének adókedvezményekkel való visszacsalogatásában. Hosszú távon viszont az új technológiák kiaknázása a célja, amihez elengedhetetlenül szükséges a közoktatás hatékonyságának javítása. Romney állami beruházások helyett további adóengedményekkel serkentené a növekedést. Szerinte a jelentős fel nem használt tőkével rendelkező gazdaság az adóbizonytalanság, a túlszabályozottság és az egészségügyi biztosítás kényszere miatt nem hajlandó új munkahelyeket nyitni, nem pedig azért, mert termékeire nincs fizetőképes kereslet. Romney szerint így mindenre az adócsökkentés és az Obama alatt hozott törvények megszüntetése a gyógyír.
2: Költségvetési hiány
A szeptember 30-án véget ért pénzügyi évben az USA negyedszer könyvelt el ezermilliárd dollárnál nagyobb deficitet (a jelenlegi 1100 milliárd a GDP 7,3 százalékával egyenlő). Ez önmagában tekintve súlyos vád Obama ellen, amit Romney és pártja alaposan kihasznált a kampány során. Obama ezzel szemben arra figyelmeztet, hogy mindezt a Bush-évek alatti felelőtlen adócsökkentések és a háborús politika, valamint a 2008-ban bekövetkezett pénzügyi válság okozta, aminek következtében a tervezettnél 3500 milliárddal kisebb az adóbevétel. Míg Romney azonnali adócsökkentéssel (a szerinte abból eredő bevétel-növekedéssel) és az állami kiadások alapos megnyirbálásával csökkentené a hiányt, addig Obama „hosszú távú és méltányos” szigorításokat, valamint adóbevétel-növelést tervez. Mivel Bill Clinton utolsó négy évét az állami költségvetés többlettel zárta, Obama annak a megközelítésnek a sikerére hivatkozik. Ha év végéig nem születik valamilyen megoldás, egy korábbi negatív kompromisszumból származó törvény miatt az egész költségvetés szigorú általános nyesésére kerül sor, ami azonnali recesszióval járna.
3: Államadósság
A GDP száz százalékát elérő államadósságot két részre kell bontani. A „külső adósság” 11,3 ezermilliárd dollár értékben a GDP 72 százalékával egyenlő. Az államháztartás „belső adóssága” – elsősorban a társadalombiztosítási alap felé – további 4,8 ezermilliárdot tesz ki. Külföldi hitelezők kezében csak az első rész fele van, tehát kb. 5,3 ezermilliárd, amiben Kína és Japán egyaránt 1100 milliárddal vesz részt. Az összadósság kizárólag gazdasági és demográfiai növekedéssel csökkenthető. Obama és Romney hozzáállása homlokegyenest eltér egymástól.
4: Társasági adó
A két jelölt megegyezik abban, hogy a jelenlegi 35 százalékos társasági adó – az egyik legmagasabb a fejlett világban – túl magas, ám a kamatköltségek levonhatósága miatt ez a valóságban sokkal alacsonyabb. Negatív következménye az adópolitikának, hogy túlzott hitelfelvételre csábítja a cégeket. Mindkét jelölt adócsökkentésről beszél, de átfogó reformtervet egyikük sem tett közzé.
5: Személyi jövedelmi adó
Az USA-ban progresszív adóskála van érvényben, amely jelenleg 10 és 35 százalék között 6 adósávot alkalmaz. Obama megtartaná a történelmileg alacsonynak számító jelenlegi adókulcsokat mindazok esetében, akik évi 250 ezer dollárnál kevesebbet keresnek, de enyhén növelné az azon felül kereső, leggazdagabb 3 százalék adóját. Romney nem hajlandó részletek közzétételére, de „mindenki számára” 20 százalékos adócsökkentést ígért. Nem világos, hogyan akadályozható meg így az állam összbevételének és költségvetési deficitjének csökkenése.
6: Nyereségadó
Az adórendszer egyik legkevésbé egalitariánus vonulata, hogy a tőkebefektetésből származó nyereség után a magánszemélyek 15 százalékos kulccsal adóznak. Ennek az a következménye, hogy Romney, a maga évi húszmilliós bevételére – ami teljes egészében tőkenyereség – alacsonyabb adókulccsal számolhat, mint egy gyári munkás vagy mérnök a saját, két- háromszázszor kisebb bére után. Obama gyakran mutatott rá ennek igazságtalanságára, Romney viszont mindenképpen fenntartaná a – számára és osztályára nézve kedvező – rendszert.
7: Kisvállalatok helyzete
Romney gyakran fenyegeti a „kisvállalatok” tulajdonosait azzal, hogy Obama adónövelése súlyos helyzetbe hozná őket. Az elnök azzal vág vissza, hogy az adónövekedés csak az évi negyedmilliós bevétel fölött lépne életbe. A két narratíva közötti ellentét abban áll, hogy a törvényes előírások szerint a „kisvállalkozások” felső határa – ágazattól függő eltérésekkel – sokkal magasabb, mint azt az átlagember gondolja. Egy „kisvállalatnak” akár 100—1500 alkalmazottja is lehet, évi bevétele pedig 2,5—21,5 millió dolláros plafonig mozoghat. A mezőgazdaságban az utóbbi határértékek félmillió dollártól 9 millióig terjednek. Romney „kisvállalkozója” tehát korántsem egy átlag kisiparos, mint ahogy azt a jobboldali kampánypropaganda sugallja.
8: Társadalombiztosítás
A legtöbb amerikainak csak a kötelező társadalombiztosítás jelenti az öregkori biztos bevételt. Ezt a fizetés utáni járulékból fedezi az állam, de a járulékot csak a 110 ezer dollárig terjedő bevételre rója ki. Emiatt, valamint a demográfiai változások miatt, 20-30 éven belül finanszírozhatatlanná válhat a rendszer. Romney – ismét csak részletek nélkül – privatizációról beszél, Obama viszont ellenzi azt, mert szerinte az átlagember nem bízhatja öregkori megélhetését a tőzsde szeszélyeire.
9: Az idősek és a szegények egészség-biztosítása (Medicare és Medicaid)
Mindkettő a fentihez hasonló, bérlistára kivetett járulékból fedezett támogatás, amire a 65 éven felüliek hatalmas többsége, illetve a kb. évi 15 ezer dollár alatt kereső legszegényebbek, illetve a fogyatékkal élők rétege támaszkodik. Romney teljes mértékben privatizálná és adókedvezménnyel támogatná a magánbiztosítás vásárlását. Minthogy a jelenlegi rendszer jól működik, Obama erről hallani sem akar. Érdekes, hogy sokan nem tudják: állami biztosításról van szó: olyanok is tüntettek mellette, akik egyébként elutasítják a munkaképes lakosság „állami” biztosítását. Romney terve a szegények esetében megszüntetné a szövetségi szabályozást, és átengedné azt a tagállamoknak. Obama szerint az bizonyítottan leépítéshez vezet.
10: Általános egészségbiztosítás („Obamacare”)
A legrikítóbb „vörös posztó” a jobboldal szemében a 2010-ben elfogadott törvény, amely – a fejlett világ országaiban utolsóként – bevezette az általános biztosítási jogot, megtiltotta a magánbiztosítóknak, hogy egészségügyi vagy bármilyen más okból elutasítsák, megszüntessék bárkinek a biztosítását. A teljes egészében csak 2014-től érvénybe lépő szabályozás egyéni biztosítási kötelezettségre alapul: mindenki köteles munkaadóján keresztül vagy közvetlenül biztosítást kiváltani, vagy pótadót fizet. Romney határozottan elutasítja ezt az új állampolgári kötelezettséget – noha az éppen az ő massachusettsi kormányzósága alatt bevezetett rendszerre hasonlít és eredetileg republikánus tervek alapján készült. A jobboldali választási propaganda „szocializmusnak” vagy „állami diktátumnak” nevezi, holott ennek semmi alapja, míg a baloldal éppen azért bírálja az elnököt, mert nem harcolta ki az állami opció bevezetését.
11: Honvédelmi kiadások
Obama eddig sem csökkentette a Pentagon kiadásait, de az iraki háború tavalyi, illetve az afganisztáni háború 2014-es megszüntetésével jelentős – Bush alatt költségvetésen kívüli tételnek számító – kiadásoktól mentesül az ország. A két háború összesen legalább háromezer milliárdba került, ami döntő mértékben hozzájárult az államadósság növeléséhez. Romney a honvédelmi kiadások további kétszáz milliárdos növelését javasolja évente, amire a Pentagon szerint semmi szükség. Gyanítható azonban, hogy Romney a hadi kiadások növelésén keresztül remél új munkahelyeket teremteni.
12: Energia-politika
Az USA minden korábbinál magasabb szinten hazai forrásokból fedezi kőolaj- és gázszükségletét. Obama ezt tovább fokozná a megújuló energiákba való jelentős állami befektetéssel. Romney ezzel szemben az olaj- és gázkitermelők adókedvezményes helyzetét védelmezi és ebben a két szektorban ígéri új munkahelyek százezreit.
13: „Erkölcsháború”
A gazdasági kérdéseken túl a két elnökjelölt egymástól meredeken eltérő nézeteket képvisel erkölcsi kérdésekben, amelyek elsősorban az ultrakonzervatív szavazóbázis mozgósítását szolgálják. Ilyenek a fogamzásgátlás szabadsága, a terhesség-megszakítás törvényessége, az azonos neműek házassága, a nők azonos szintű bérezése, a szakszervezeti jogok, valamint a szavazás formai követelményeinek szigorítása (ami a szegényebb rétegek lemorzsolódásával fenyeget). Obama mindebben a liberális álláspontot képviseli, Romney viszont a konzervatív és „restaurációs” vonalat követi (amely pl. az abortusz törvényességének megszüntetését szorgalmazza).
+1: Külpolitika
Romney külföldi tapasztalata a fiatal korában Franciaországban töltött kétéves mormon missziós tevékenységből áll. A kampány során azzal vádolta Obamát, hogy „eljátszotta” Amerika tekintélyét és „megengedte”, hogy Észak-Afrikában iszlamisták kerüljenek hatalomra, valamint hogy Irán „négy évvel közelebb kerüljön az atomfegyverhez”. Romney különleges hangsúlyt fektet Izrael feltétel nélküli támogatására és azt követeli, hogy Amerika NATO-szintű garanciákat nyújtson a zsidó államnak. Romney Oroszországot tartja az USA „legnagyobb ellenfelének”, Kínát pedig „első hivatali napján” valutacsalással bélyegezné meg. Obama ezzel szemben a higgadt külpolitikát tartja előbbre valónak. Elutasítja a felelőtlen intervenciókat és arra hivatkozik, hogy az európai szövetségesekkel folytatott koordináció, valamint az Egyesült Államok tekintélye az arab világban és másutt is jelentősen nőtt az elmúlt négy év alatt.
