Munkatársunk jegyzete
Washington, november 16.
Idén ősszel Amerika nemcsak a Sandy hurrikán okozta romokat kénytelen eltakarítani, hanem a választások utáni szemetet is.
A vesztesek nemcsak győztesnek próbálják kikiáltani magukat, hanem még meg is vádolják a győztest a győzelemmel, sőt – néhány százezren közülük – még menekülnének is a közös hazából.
Mennyivel volt ez másként fordított helyzetben? Amikor 2000. december 12-én a Legfelsőbb Bíróság egyetlen fős szavazattöbbséggel úgy döntött, hogy George Bushnak adja az elnöki hivatalt, az országosan félmillióval több szavazatot nyerő – és Floridában is csak 537-tel, gyanúsan, vesztésre álló – fél csalódottan ugyan, de visszavonult. A kongresszus demokrata frakciója pedig az elkövetkező években jó néhány jobboldali kezdeményezést akár 90 százalékon felüli mértékben is támogatott.
Most viszont a jobboldal további bekeményítéssel próbálkozik – akárcsak négy évvel ezelőtt, Obama első győzelme után. Mitt Romney – a választások éjszakáján elmondott elegáns beszéde után a héten telefonértekezletet tartott legfontosabb pénzügyi támogatóival – és így, a „nyilvánosságtól távol”, ismét csak valódi énjét mutatta meg. A vesztes sajátos olvasatban magyarázta – vagy inkább csak magyarázkodott a pénzeszsákok milliárdos nagyságrendű ajándékának elkótyavetyélése miatt –, hogy miért kapott hárommillió szavazattal kevesebbet, mint az elnök.
Romney szerint miközben ő „nagy dolgokról beszélt az egész országnak: katonai stratégiáról, külpolitikáról, erős gazdaságról, munkahelyek teremtéséről stb.”, addig Obama egy „régi forgatókönyvet” követett és külön-külön érdekcsoportokat célzott meg, „konkrét, ingyen ajándékokat kínálva az afroamerikaiaknak, a latin-amerikai származásúaknak és a fiatalságnak”. Hogy érthető legyen, idézzük tovább a republikánus kihívót: „Ami a fiatalokat illeti, az egyetemi diákhitelek kamatjának megbocsátása például nagy ajándék volt... Az ingyenes fogamzásgátlás szintén nagyon nagy ajándék volt a fiatal, egyetemi korú nőknek. És végül az Obamacare [az egészségbiztosítási reform, amely megszüntette a magánbiztosítók jogát, hogy kirúgják vagy fel se vegyék a betegeket] jelentős különbség volt, mert most minden 26 éven aluli fiatal a szülei biztosítását használhatja... és el lehet képzelni, mit jelent valakinek, aki évi 25—35 ezer dollárt keres, hogy örökös ingyenes biztosítást kap, ami egyébként évi tízezer dollárba kerülne – hát ez aztán hatalmas [ajándék] volt!”
Paul Ryan alelnökjelölt a törvényhozási kihívásokat „magyarázta” a héten: szerinte „Obamának nincs mandátuma az adóemeléshez, hiszen a szavazók minket [republikánusokat] választottak többségnek a képviselőházban.” A Teadélután mozgalom kedvence szerint Obama amúgy is csak az „urbánus” szavazók között győzött – ami Amerikában egyértelmű kódszónak számít a jobboldal által olyannyira semmibe vett, sőt megvetett színes bőrű lakosság, no meg az értelmiségi elit megjelölésére és megbélyegzésére. Igaz ugyan, hogy a legmagasabb iskolázottsági átlaggal rendelkező tíz szövetségi állam mindegyike Obamára szavazott, a legkevesebb egyetemi végzettséggel rendelkező tízből pedig kilenc Romney-ra, azért még a PhD-s csúcsértelmiség között is akad olyan, aki szerint az elnök újraválasztásával előfizettünk a világ végére, de legalábbis Amerika csődjére, és a liberális „Robin Hood-politika” az igyekvőkkel ellentétben a „privilegizált tunyáknak és maradiaknak” nyújtja a „mézet meg a madzagot”.
A Romney–Ryan-féle sértett gőg az, ami tovább tüzeli az átlagember dühét és a politikai diskurzus egyre nehezebben belélegezhető, egyre mérgezettebb levegőjéhez vezet. Nem csoda hát, hogy a Fehér Ház hivatalos honlapján petíció indult külön-külön mind az 50 államnak az USA-ból való kilépését követelve. Louisiana volt az első, de nagyságrendben a texasi szakadár mozgalom vezet több mint százezer „szavazattal”. (Mint ismeretes, Texas 1836-ben elszakadt Mexikótól és 1851-ig, az Egyesült Államokba való belépéséig független állam volt, majd a polgárháború elején az USA-ból is kilépett – úgyhogy ez náluk már hagyomány. Mellesleg Texas a világ 10. legnagyobb gazdasága, az Államokban csak Kalifornia előzi meg, kétségtelenül megélne önállóan is.)
Érdekes azonban, hogy ezeket a petíciókat éppen azok a kormányzók ítélték el leggyorsabban, akik korábban maguk pengettek ilyen húrokat: Nikki Haley és Bobby Jindal, indiai származású dél-karolinai (ez volt az első állam, amely 1860-ban elszakadt az Uniótól, amint Lincoln győzött), illetve louisianai kormányzó, valamint a texasi Rick Perry egyik volt republikánus reménykedő, aki az előválasztások idején emlegette a szecessziót, de gyorsan kirostálódott.
Mindenesetre figyelemreméltó, hogy az Obama-féle Fehér Ház honlapja lehetővé teszi az ilyen vélemények kifejezését is, sőt megígérte, hogy minden olyan felvetésre hivatalosan válaszol, amelyet 25 ezernél többen aláírnak. Ez eddig hat állam esetében történt meg – noha olyan petíció is indult már, hogy aki a kilépés mellett petíciózik, azt fosszák meg állampolgárságától.
Obamának azonban lényegesebb dolgok miatt főhet a feje. A legfontosabb a fiskális szakadék: ha 2013. január elsejével – új adótörvény híján – „fűnyírószerű” költségvetés-csökkentésre kerül sor. Azzal egy időben a Bush-féle adócsökkentéseknek is vége – és az ország újabb recesszióba süllyedhet (amitől mindkét oldal fél, de egyesek még támogatnak is), ha a két politikai szekértábor nem tud megegyezni. Ezt a folyamatot indította el az elnök a héten, amikor a szakszervezetek, majd az üzleti világ képviselőivel találkozott, pénteken pedig kongresszusi vezetőkkel kezdett egyeztetni.
A kormány azonban belső átalakulásra is készülhet. Ennek egy része várható volt, hiszen Hillary Clinton külügyminiszter és Timothy Geithner pénzügyminiszter eleve csak egy mandátumra vállalta a tárcát. A tábornoki botrány azonban felborította Obama egész nemzetbiztonsági csapatát. A CIA-igazgató Petraeus házassági kapcsolata, a kijelölt NATO-főparancsnok beavatkozása, ill. a kegyeikért marakodó „alfa-hölgyek” miatt kirobbanó, „csak-Amerikában” típusú szexbotrány még elképzelhetetlen titkokra is fényt deríthet (ki kit és mit, mikor miért és miért nem...), ám ugyanakkor azt is bizonyítja, hogy Washington komolyan veszi azoknak a magas rangú tisztségviselőknek a feddhetetlenségét, akiknek közel van a kezük az atomfegyverek nyomógombjához – a valódi globális szakadékhoz.
